Sylvia Plachy Mikor Lesz Holnap kiállítása vasárnaptól látható a Mai Manó Házban. A világhírű magyar származású fotográfus a forradalom után, 1956-ban egy lovaskocsiban rejtőzködve jutott át szüleivel az osztrák határon.

A különleges, mintegy 110 képet bemutató, a fotográfus sokszínű munkásságára kitekintő tárlat, ebben a formában, Sylvia Plachy fotográfus és Csizek Gabriella kurátor válogatásában most mutatkozik be először Európában, és innen indul majd tovább rangos kiállítóhelyekre. A Mai Manó Házban a tárlat február 15. és április 19. látogatható.

A kiállítás címe a fotográfus gyermekkorából választott mondat: ezt kérdezgette esténként elalvás előtt édesanyjától. Később már csak magában mondta, hangtalan. A tervek szerint következő kötetének a címe is ez lesz.

A kiállítás száztíz képe válogatás az egész életműből. A kiállított képeket mint egy „mágnes” vonzotta egymáshoz a címbéli kérdés. A rendezés is sokkal inkább a költészethez áll közel, semmint valamiféle észbeli logikához. Az egyes falak verssorok, a termek és a kiállítás egésze áll össze verssé, versekké. Az asszociációk, érzések, jelentések nyomán összeálló képsorok olykor fájdalmasak, végtelenül magányosak, máskor pedig mosolyt fakasztanak.

A művek majdnem fele eddig még sosem jelent meg kötetben és nem volt látható kiállítótermek falán sem. A tárlat különlegessége egy kis filmetűd, amelyet Adrien Brody készített édesanyjáról. A film a világon először a Mai Manó Házban lesz látható.

Sylvia Plachy a kortárs fotográfia megkerülhetetlen klasszisa. A világhírű, magyar származású, budapesti születésű fotográfus a forradalom után, 1956-ban egy lovaskocsiban rejtőzködve, szüleivel jutott át az osztrák határon, majd két évvel később New Yorkban telepedtek le. Azóta is ott él családjával.

Első felvételeit még az osztrák Alpokban készítette tizenöt éves korában, egy iskolai kirándulás alkalmával. Az édesapjától ajándékba kapott Agfa Box kamerával egy fekete kecskét fényképezett a hófödte, fehér tájban.

1964-ben, tanulmányai során kezdett el fényképezni. A Pratt Institute művészeti képzésében vett részt és a harmadik évben, a fotográfiai kurzuson tanulta meg az alapokat és érezte meg, hogy ez lesz a hívatása. Tanára, Arthur Freed javaslatára – aki azt gondolta, hogy ők ketten rokonlelkek - kereste fel Sylvia Plachy André Kertészt. A tanárnak igaza volt. Sylvia a hatvanas évek közepétől gyakran meglátogatta André Kertészt, sokat beszélgettek életről, fotográfiáról és mély barátság alakult ki közöttük: mintha nagyapjához járt volna az unokája. „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – mondta tanítványáról és annak képeiről André  Kertész.

Sylvia Plachy 1974-től mintegy harminc éven keresztül a Village Voice, a New York-i kulturális hetilap meghatározó fotográfus munkatársa volt. Az olvasóknak nyolc éven keresztül hetente, egyetlen képben mesélt el egy New York-i történetet, szavak nélkül a város különös krónikásaként.

Első kötetét, a legendás Unguided Tour-t ezekből válogatta és 1990-ben elnyerte az év legjobb publikációjának járó, az ICP által adományozott Infinity-díjat. Richard Avedon ezt írta: „Robert Frank Amerikaiak című albuma óta nem találkoztam ilyen mélységű és erejű életművel. Megnevetett és megszakad tőle a szívem. Erkölcsi lény. Ő minden, aminek egy fotográfusnak lennie kell.”

Következő kötete a Red Light (1996) a New York-i szexipar bemutatása, amely James Ridgeway író szövegével jelent meg. Signs & Relics (1999) című albumához pedig Wim Wenders írt előszót. A kötet képeiből a Mai Manó Ház kiállítást mutatott be 1999-ben.

Negyedik kötete a Self Portrait with Cows Going Home című 2004-ben Golden Light-díjat kapott. Jim Jarmusch filmrendező szavainál nehéz pontosabban megragadni ennek a megrázó könyvnek egyedülálló mélységét és szépségét: „A rövid képkísérő szövegek és a rendkívüli képek, az Önarckép hazatérő tehenekkel című könyvben úgy alkotnak egy közös világot, ahogyan egy kelet-európai ember személyes történetének anyaga összefűzi a tényt, az emlékezést és az álmot. Plachy kísértetjárta fotói tökéletesek a maguk tökéletlenségében, mentesek a fölösleges súlytól, mindegyik az ő önarcképe – de valahogyan belülről kifelé.” A Budapest Galéria Kiállítóházában 2006-ban volt tárlat a könyvből válogatott képekből.

Ezt követő két publikációja a Goings On About Town (2007) és az Out of the Corner of My Eye (2008).

Fotográfiai munkásságát folyamatos sikerek és elismerések kísérik. 1977-ben Guggenheim-ösztöndíjat kapott. 2004-ben a WIPI (Women in Photography International) neki ítélte a Lucie-díjat, amelyet Mary Ellen Mark 1988-ban, Berenice Abbott 1991-ben és Annie Leibovitz 2003-ban kapott meg. 2009-ben Dr. Erich Salomon életműdíjat kapott, a Német Fotográfiai Szövetségtől (DGPh) fotóriporteri munkájáért.

Képeit közölték a Vogue-ban, a Camera Arts-ban, az Artforumban, a The New York Times-ban, a Granta-ban, a Grand Streetben, a Newsweekben, Conde Nast Travelerben, a Metropolis Magazine-ban és a New Yorkerben is. Számos egyéni kiállítása volt a világon Tokiótól Los Angelesig. Műveit többek között a Guggenheim Múzeumban, a Museum of Modern Artban, a San Francisco Museum of Modern Artban és a párizsi Bibliothèque national de France-ban is őrzik.

1973-ban született meg fia – az azóta Oscar-díjas Adrien Brody -, aki állandó modellje is lett. „Szinte nem tudtam levenni a szemem róla. Ott volt ez a kis vibráló lény és minden érzelem ott tükröződött az arcán” – mondta Sylvia Plachy egy későbbi interjúban. Fiáról készült képei szerves része életművének és mind a mai napig az év végi ünnepekre, egy abban az esztendőben róla készített képpel kíván minden jót barátainak, ismerőseinek.

Sylvia Plachy sorsa, élete nagyszerű példája annak, hogy egy bevándorló, mindent újrakezdő család gyermeke hogyan tudja megvalósítani álmát az emberi értékeinek sziklaszilárd megtartása mellett, hogyan képes felépíteni karrierjét és mindeközben férjével felnevelni egy egyedülállóan tehetséges fiút. Férje, a lengyel származású Elliot Brody történelmet tanított.

Sylvia Plachy életében és képeiben tudatosan őrzi mindazt, amit a közép-európai gyökerek jelentenek számára. A Magyarországon töltött első tizenhárom évére meghatározó időszakként tekint vissza, gyermekkori barátságait a mai napig ápolja és szülei értékrendje belső iránytűként igazítja el még most is. Mindig vele vannak.

Amint csak tehette visszatért nagymamájához szülőhazájába, és fényképezett, hogy megismerhesse múltját, jelenét és saját történetét is. Egy ideig még hírvivő is volt szülei számára a régi otthonban történtekről.