Egészen biztosan mindenki csippentene a Parlament előtti gigantikus rózsaszín vattacukorból, hogy ragacsos lenne annak a mindenkinek a pofája végre.

Amikor gyermek voltam nem tudtam, hogy gyermek voltam. Mindennek lelke volt, s egy volt minden lélek.

Amikor gyermek voltam biztos voltam benne, hogy felülről néznek minket, vagy ha nem is minket, de engem biztosan. Elképzeltem, hogy milyen lehet ő, aki néz felülről. Vajon ő is gyermek? Látja-e, ahogy vattacukrot eszek? Látja-e, ahogy hárlidévidzon kinézetű Csepel bringámmal tekerek? Látja-e, ahogy összekuporodva sírok? Milyennek lát engem, a gyermeket az, aki felülről néz? Gyermeknek lát-e? Látja-e körülöttem a piros dobogásként szertefröccsenő teret? Látja-e a napsárga suhanást bringám körül? Látja-e örömöm hullámainak végtelenben találkozó párhuzamosait?

Gyermek voltam és nem tudtam, hogy gyermek voltam, ezért gondolkoztam ilyeneken. Meg azon, hogy látja-e az arcom? Ilyennek látja-e az arcom, amilyen, nem pedig vattacukrosnak, ami most éppen rá ragad a szám szélére. Ó, azok a mérhetetlenül hatalmas és alaktalan rózsaszín vattacukrok, melyek lobognak a szélben és minden összeragad tőlük! Ezek a vattacukrok a gyermekkor lobogói. De jó lenne, ha egyszer... - gondoltam, amikor gyermek voltam és nem tudtam róla, hogy az vagyok -, ...de jó lenne, ha egyszer a város főterén, a Parlament előtt, a zászlórúdon, ami olyan, akár egy hatalmas hurkapálca, melyet beleszúrtak a főváros szívébe, szóval, ha azon nem lenne más, csak egy hatalmas vattacukor. Ott lobogna a szélben, és bárki aki arra jár, csippenthetne belőle. Egészen biztosan mindenki csippentene a Parlament előtti gigantikus rózsaszín vattacukorból, hogy ragacsos lenne annak a mindenkinek a pofája végre. Senki nem is tagadhatná, hogy tépett a rózsaszín óriás vattacukorból, és akkor végre senki sem akarna összenyálazott hüvelykujjal vattacukros arcomhoz, piszkos kis számhoz közelíteni, hogy letörölje onnan a mocskot. Mert többé már nem lenne a rózsaszín vattacukor valami nem oda való. Vattacukros lenne a pofája mindenkinek, mert mindenki evett a vattacukorból, mert mindenki volt gyermek, olyan gyermek, aki nem tudta magáról, hogy gyermek.
Minden reggel beleforgatná a hózentrógeres vattacukros ember a vattacukros gépbe a város szívébe szúrt hurkapálcikát, ami olyan, akár egy betonkeverő, mármint a vattacukros gép, amiből nem beton, hanem könnyed, meghatározhatatlan alakú édesség formálódik, csavarodik rá a nagy hurkapálcikára, amit a legjobb a végén csumára szopogatni.

Emlékszel még a vattacukor ízére? Hogy aztán a gyomrunkban pontosan olyan keménnyé vált, mint a beton. Hogy a vattacukor nem éppen a legjobb édesség a Földön, mégis mindannyian örültünk neki, mert nagy volt, mert rózsaszín volt, mert lobogott a szélben, és azért, mert a vattacukor ellentétben a felnőttekkel: az volt, ami. Vattacukor. A vattacukor – még ha én lobogónak is láttam – azért mindig vattacukor volt. Később sem találkoztam ilyen szép lobogókkal, bár jó párat megcsodálhattam. És mindig csodálkoztam, hogy azok, akik ezeket a lobogókat a város szívéből kitépett hurkapálcákon körbehordozzák olyan különösen mocskos arcúak lesznek, főleg a szájuk szélén, mert valahogy a szájukból jön ki a mocsok. Viszik ezeket a lobogókat, üvöltöznek, valakire biztos nagyon haragszanak, lehet, hogy rám, mert megettem a vattacukromat, lehet, hogy valaki másra, mert biztos mások is megették már a vattacukruk javát, és kiabálnak. Haragszanak, azokra, akik a nagy hurkapálca mögött, a Parlamentben ülnek, rengeteg lobogó között, és már nem esznek vattacukrot, senki sem eszik vattacukrot, hanem mindenki mindenkire kiabál. Lehet, hogy ez a baj. Lehet, hogy le kéne nyugodni végre, és mindenkinek be kéne nyomnia egy hatalmas vattacukrot? Nem tudom. Csak azt, hogy minket néz valaki felülről.

Elképzelem, hogy milyen lehet Ő, aki felülről néz minket. Vajon ő is lobogókkal veszi körbe magát és kiabál? Vagy egy nagy Parlamentben ül és ott kiabál? Nem hiszem. Biztos, hogy nem kiabál. Látja-e, hogy itt a felnőttek mit csinálnak és hogyan viselkednek? Látja-e, ahogy hárlidévidzon kinézetű Csepel bringámmal többé már nem tekerek? Látja-e, hogy összekuporodva sírok? Milyennek lát minket, az, akiről azt, hittem gyermek, Ő, aki felülről néz? Gyermeknek lát-e? Látja-e körülöttünk a piros dobogásként szertefröccsenő történelmet? Látja-e a napsárga suhanást az ebből menekülni kényszerülők körül? Látja-e a bánat hullámainak végtelenben találkozó párhuzamosait? Látja-e, hogy vattacukraink lobogókra cseréltük? S vajon egyszer csak nem nyálazza-e be hatalmas hüvelykujját, s azzal nem törli-e meg végre mocskos arcunkat, koszos kis szánk szélét, jelezve, hogy vigyázzunk miket is beszélünk mi össze nagy és okos felnőttek?

Cseréljétek a lobogót vattacukorra, mert mindennek lelke van és egy minden lélek.