Senki sem állíthatja, hogy a Belle & Sebastian kilencedik albuma rossz, de ne lepődjünk meg, ha azt érezzük, hogy valami az ABBA és a fúvósok ellenére is hiányzik.
Matador/Neon Music, 2015
Ahogy nézegetem a lemezeket meg az évszámokat a gépen, még annál is világosabb, mint ahogy egyébként gondoltam, hogy a Belle & Sebastiant akár minden kétséget kizáróan lehet az elmúlt húsz esztendő egyik legrangosabb együttesének nevezni; őszinte, szende és a siker növekedésével sem csökkenő alázatossága, és egy triplalemezes kiadványt is csurig töltő bombaslágerei alapján legalábbis biztosan. Persze a jelentőség és a munkakedv lankadt, voltak szégyenlősebb vagy kevésbé ütős periódusok, de ahhoz képest, hogy mennyi ideje pályán van, és hogy mások mennyire könnyen teszik tönkre saját méltóságukat egy-egy nagyobb csekkért cserébe, a színpadon kívül is hatfős csapat nagyon is derekasan helytállt.
Olyannyira, hogy akkor sem sértődünk meg, ha sorlemezekre már fél évtizedeket kell várni, sem akkor, amikor kiderül, hogy valamennyire fölöslegesen reméljük a megváltást a Stuart Murdoch-köré szerveződő társaságból; sőt, ha a másik oldalt nézzük, azt, hogy mennyi boldog és a saját szerencsétlenségünkből kirántó, pozitív és cizellált remekművet kaptunk a félénk szobazenétől a határozott és részletgazdag nebántsvirág-popig jutó csapattól, talán inkább hálásnak kéne lennünk, hogy a Girls In Peacetime Want To Dance létezik, és nem nyavalyogni amiatt, hogy 2-3-4-5 izgibb daltól eltekintve olyan, mint a fű kaja és szex nélkül. A diszkószámok (The Party Line, Enter Sylvia Plath) persze nagyon jók.
77%
