Mindannyian a saját hétköznapjainkban élünk. A történelem, legyen szó dicsőséges vagy sötét oldalakról, többnyire olyan utólagos konstrukció, ahol a hétköznapok eltűnnek.
Pár éve a Magyar Mozgókép Alapítvány elnöke voltál. Milyen változásokon ment keresztül szerinted a magyar film, milyen előnyök vagy hátrányok érték mostanában? Röviden: hol tart jelenleg?
Amikor a kuratóriumi működésünk első éve végén világosan kiderült, hogy a felsőbb szándék mindenképpen meg akarja szüntetni a közalapítványi formát, megfogadtam, hogy belátható ideig többet nem nyilatkozom se a Mozgókép Közalapítvánnyal, se a magyar filmmel kapcsolatban, s ez a belátható idő bőséggel tart még most is. Nem csak önvédelmi megfontolásokról van szó, hanem arról a végtelenül méltatlan helyzetről, ami az egzisztenciaféltések, rossz és jobb szándékok, vagyonszerző törekvések és a realitásoktól teljesen elszakadt álmodozások eredőjeként létre jött. Nem akarom értékelni tehát se a folyamatot, se a jelenlegi helyzetet. Mindössze annyit remélek, hogy mindazok, akik hitetlenkedtek az akkor feltárt belső, szervezeti állapotok kapcsán, netán folytatni akarták a kijárásos technikákat, s a mi kuratóriumunktól féltették a magyar film jövőjét, most annyit azért már láthatnak, hogy egészen más szempontokkal és veszélyekkel kellett volna számolniuk.
Írásaidban rendszeresen megjelenik a sport, a foci, s te is tagja vagy a Magyar Íróválogatottnak. Hogy érzékeled, a közhangulatot meghatározza a foci helyzete?
Tizenhat könyvet írtál eddig. Írásaidban zömében hétköznapokból vett, „mindennapi” problémák, helyzetek örvényében élő embereket jelenítesz meg, mozgatsz. Gondolom, figyeled, hallgatod az embereket utcán, buszon, villamoson. Mit veszel észre, vannak markáns változások a 90-es évek eleje és a most között? Több a pesszimizmus, a bizalomvesztés? A problémák súlypontjai helyeződtek át?
Ha erre a kérdésre néhány mondattal válaszolni tudnék, kár lenne regényeket írnom. Igaz, a tizenhat könyv több mint rémületesen hangzik, ne is emlegessük. Viszont nem hiszem, hogy létezik hétköznapi és nem hétköznapi helyzet: mindannyian a saját hétköznapjainkban élünk. A történelem, legyen szó dicsőséges vagy sötét oldalakról, többnyire olyan utólagos konstrukció, ahol a folyamatos újragondolásban az úgynevezett hétköznapok eltűnnek a rájuk húzott hierarchiában. Az irodalom, s ezen belül a prózaírás a klasszikus regény kialakulásától fogva élt az oldalnézet, a történelmi időkben a saját hétköznapjaiban botladozó köznapi ember nézőszögének a lehetőségével. Úgy hiszem, nem csak azért, mert a gyakorta püffedt értékelésekkel telizsúfolt történelmi lózungokhoz képest ez egy emberszabásúbb és érzékenyebb nézőpont, hanem mert közelebb áll a tényleges, hétköznapokba darált létezésünkhöz is. Fabricio del Dongo sem az európai társadalmi berendezkedésen morfondírozik, amikor téblábol a waterloo-i csatamezőn. Az igazi irodalom, ami megítélésem szerint a filozófia testvére, mi több, ott kezdődik igazán, ahol a filozófia elhallgat, a létezésünk olyan kérdéseit teszi fel, amelyekhez képest a történelmi tények legfeljebb másodlagosak.
A másik kérdésedre pedig annyit mondhatok, hogy a történet, mint sűrítmény, és mint ajtókat nyitó hasonlatrendszer, a prózaíró számára mindig lehetőségeket kínál arra, hogy a többi történet hálójához kapcsolódjon. Jó, ha kapsz ajándékba történeteket és jó, ha továbbadhatod őket. Története mindennek van, egy száraz ágnak vagy egy kitaposott cipőnek, egy nemzetnek vagy egy mondatnak is. A prózaírás fő kérdése, legalábbis számomra, e történetek olyan viszonyrendszerbe, s időrendbe szerkesztése, hogy az olvasó az általam leírtakban a saját létezésére vonatkozó kérdéseket és állításokat ismerhessen fel, s az olvasást önmagában ezekkel tudja folytatni. S úgy hiszem, nem a pesszimizmus részaránya növekedett az elmúlt két évtizedben mifelénk, hanem az mutatkozik meg talán világosabban, hogy abban a valószerűtlen, az egykor volt közép-európai lét helyén lebegő életben, amit élünk, az abszurditás, a groteszk a leginkább meghatározó. Ha ennek a felismerése erősödött, s társult kiábrándulásokhoz, akkor ezt valóban nevezhetjük változásnak, súlyponteltolódásnak viszont aligha.
Regényeidben gyakran szerepel a magyar történelem, mint a nemrég a Libri Kiadónál megjelent Szívlekvárban is. A magyarok sok esetben abba a hibába esnek, hogy a múltat – a Kádár rendszert például – egy színben (valaki túl jónak, valaki túl rossznak) látják, mintha hiányozna az a képességünk, hogy olyan távolságra legyünk a saját történelmünktől, hogy azt a saját valóságában észlelhessük. Lehet-e változtatni ezen, nem-e reménytelenül elrontott az egész? Mert ahány ember, annyi történelem és történelem-értelmezés létezik.
Őszintén remélem azért, hogy a regényeimben nem a történelem, hanem emberek és sorsminták szerepelnek. És a magam részéről tán nem is annyira az árnyaltabb történelemfelfogást, s ezzel együtt a jelenünkre történő okosabb reflektálást hiányolom a magyar hivatalos és nem hivatalos beszédből, a hétköznapjainkból, mint az oldalra lépés, a humort, a mosolyogni, netán nevetni tudás képességét. Értem ezt egyébként a nemzetet naponta megmentő hivatalos nyilatkozatokra éppen úgy, mint a műalkotásokra, s az irodalomra is. Remek dolog, hogy szügyig állunk a sorsfordulókban, bástyák vagyunk és kapuk, nyitogatjuk egymásnak Európát és Ázsiát, folytonosan belerettegünk a ránk visszanéző szakadékba, csakhogy mindeközben Ha¹ek, Örkény, Kafka és Hrabal néz vissza ránk szinte minden kapualjból. A Kádár-rendszer elhallgatásokra és hazugságokra épített groteszk világa épp annyira nem volt előzmény nélküli, mint ahogyan nem az a mostani éltünk abszurditása. A mostani napjaink még mindig a Kádár-rendszerben gyökereznek.
A Szívlekvár című regény azért akar pimasz lenni, azért játszik a magyar történelemmel, a történetmondás lehetőségeivel, hogy megpróbálja kizökkenteni az olvasóit is a nemzedékek óta taposott járatokról. Aki tud nevetni, vagy legalább mosolyogni, játszani, az nem csak a játék komolyságát ismerheti fel, de meg kell, hogy érintse az empátia és a tolerancia is. Márpedig, úgy látom, ez a kettő súlyosan hiányzik a történelmet konstruáló akaratunkból éppen úgy, mint a mindennapi létezésünkből. A Szívlekvárban egy nagypapa mesél történeteket a család legifjabb sarjának, jelesül azért, mert növekedésre akarja bírni a sajnálatosan aprócska gyermeket. Mindegyikőjüket Magyarnak hívják, azaz: ez a regény, ha úgy tetszik, arról szól, hogy a múltból felhozott történetek révén a legkisebb Magyar a legnagyobb Magyar lesz. Pontosan 240 cm… Aki figyel a kimondott szavakra, a történetekre, aki a világ állapotáról hall beszámolót, az nem maradhat ugyanolyan, mint előtte volt. Ez persze csak játék, igaz, nem mellékes játék ebben a regényben. Olyan pimaszság, amivel arról akarok beszélni, hogy sokkal szabadabban, sokkal nyitottabban kellene szólnunk nem csak a múltunkról, de a mostani napjainkról is. Ha ezt nem tesszük meg, annak az utánunk jövők látják majd a kárát. Sőt, már szenvedik is, azt hiszem. Ahogy a Szívlekvár egyik történetében mondja a nagyapa: „ha nem tudod, milyen a pokol, akkor honnan tudhatod, hogy nem oda akarsz kerülni”? Vagyis, hogy akár a múltunkat, s még inkább a jelenünket illetően a megismerés és elmondás aprómunkája nem spórolható meg.
A magyar történelem – a 20. század címszavakban: Trianon. Szögesdrót. Koncentrációs tábor. Kitelepítés. Rákosi-rendszer. November 4. Megtorlás. Emigráció. Besúgás etc. Hogyan tudna elégedett, mi több, kiegyensúlyozott lenni a magyar Európában? Jó volna a már emlegetett irónia, egy kis egészséges humor, de hogyan? Alkatilag alkalmasak vagyunk-e a történelmünk, a múltunk kezelésére?
Tudod, az a történelem, ami az efféle címszavakból épül fel, mindig is a tankönyvek lapjain reked, s legfeljebb valahol a fejünk körül lebeg. Meggyőződésem, hogy az az elhallgatásokra, ki nem mondásokra alapozott túlélési stratégia, ami sok generáció óta uralta és uralja a kárpát-medencei létezést, a jelenünkben akár statisztikai eszközökkel is mérhető, súlyos károkat okoz. S hiszem azt is, hogy csak jót tehetne velünk, ha megszabadulhatnánk azoktól a konvencióktól és viselkedési modellektől, amelyekbe a késő Kádár-korban szocializálódott értelmiségünk olyannyira beleállt a rendszerváltáskor, hogy azóta is csúnyán benne maradt. Nagyon súlyos vétség ez, s most, a rossz, silány politikai szóhasználattal tönkretett közbeszédben még csak beszélni se lehet róla. Persze világos, hogy idő is kell ehhez. Talán lassan elindul valami erjedés, aminek révén tán le lehet vetni a vulgáris, politikai beszédmódot, egyszerűsített szókincset, s vele a politika, nem pedig a kultúra felől értelmezett és megteremtett magatartásmodelleket is. Értem azt is, hogy ahol megélhetési gondok vannak, ott könnyen előtörnek az indulatok, a silányabb beszédmódok. Mégis azt mondom a tényleges (s jelenleg nem létező) társadalmi etalonokról, igazi civilségről, szolidaritásról és értékekről lehetne, kellene beszélni, s ezzel közelebb férkőzhetnénk az életünk hétköznapjainak az élvezetéhez, élvezni tudásához is. Az is lehet, sőt, részben biztos is, hogy ez generációs kérdés. Bár, sajnos, látható, hogy egy paternalista, patriarchális társadalomban, mint amilyen a miénk, az új paradigmák helyett most is inkább a centrum felé törekvés a legerősebb, mutatják ezt a fiatalokról készített felmérések.
Végezetül már csak arra vagyok kíváncsi: elkezdtél egy következő könyvet? Milyen írásra alkalmas témák foglalkoztatnak mostanában?
Téma? Ne bolondozz már… Hát itt vagyunk, nem? A legendárium szerint Hrabal, ahogy végigjárta a maga Grand Slam-jeit, kocsmáit, történeteket fogadott be és mesélt, figyelve a reakciókat, tulajdonképpen addig-addig dumált, addig csiszolta a műveit, hogy aztán már szinte csak le kellett írnia őket az atommeghajtású írógépével. Ő tehát „kifelé fordulva” teremtette meg a műveit, ellentétben például Ottlikkal, aki féltve óvta még a részleteket is, nehogy a kelleténél előbb el kelljen engednie. Egy biztos: a prózaírás roppant időigényes munka, s azért ezt a mondatot szívesen kurziválnám egy olyan társadalmi közegben, ahol kimondhatóak olyan sületlenségek, amelyek lekicsinylik, mi több, megkérdőjelezik a bölcsészettudományok gyakorlati fontosságát. A válaszom pedig az, hogy dolgozni dolgozom, az pedig, hogy könyv lesz-e belőle, részint a munka és az akarat, s persze a szerencse és a kegyelet kérdése is. Szóval erről ennyi elég, azt hiszem.
