Hányféle testben él egy színész? Hogy mutatkozik meg a táncos teste előadás közben? Milyen dominanciaviszonyok uralkodnak a börtönben?
„Az emberi test a színpadon a szerep teste lesz”
A néző látását mennyire befolyásolja az a közeg, amelyben végigüli a darabot? Lehetséges szavakkal manipulálni a látási folyamatot?
JM: A színház maga egy manipuláló közeg, egyáltalán nem azt látjuk, amit látnunk lehet, de ez a nézői paktum része. Tudjuk, hogy miként egy szemfényvesztőnél, egy sztárbűvésznél, itt, a színházban is illúziót kapunk. Azt vesszük meg, azért megyünk. A realista színházi formáknál a realizmus az illúzió, s egyáltalán nem a valóságot látjuk, hanem annak színpadra állított konstrukcióját. S minden valóságkonstrukció illúzió, minél tökéletesebb, annál művészibb és hatásosabb. Vagyis a néző tudja, hogy manipulálják, de ez a játék része.
Mennyire szükséges, hogy a színész azonosuljon karaktere külső jegyeivel? Szétválasztható egyáltalán külsőnk és belsőnk?
JM: Színházi kultúrától függ, hogy mennyire várjuk el a szerep és a színész azonosságát. A konferencián éppen ennek az alakulásáról fogok sokat beszélni, mert egy közösség társadalmi emlékezetét teszteli, miként fogadják őrjöngve mondjuk a hetven éves Honthy Hannát primadonna-szerepben. Ráadásul 1954-ben. Tudjuk, hogy a színész mindig viszi tovább a test hagyományát, de a legnagyobbak ezen jelentős mértékben tudnak alakítani. És a nézők közössége pedig ezt az új alakítást fogja beépíteni a játék szabályaiba. A külső és belső jegyek azonossága romantikus örökség, III. Richárd gonoszságához hajlott hátú test dukál, így játszott Nádasdy rendezésében Major Tamás 1955-ben, hogy ezekben az években maradjunk. Az identitás a testen lekövethető, a romantikus játékformát használó előadásokban persze tartják ezt a korai termelési filmekre emlékeztető technikát, tudja, amikor a fiatal Szirtes Ádám csodás egyenes derékkal és tiszta tekintettel néz a szocialista biztos jövőbe. De minden színházi helyzet egy adott közösség antropológiai állításait kutatja: azt, milyen viszonyban van a test a lélekkel, a természet a társadalommal. Így a rendkívül lassan változó színházi játékrend megkockáztathatja, hogy a rejtett identitás rejtett megjelenést kapjon. Kulka János 2004-ben a Nemzetiben ugyanúgy, Valló Péter rendezésében erős és egyenes férfi, testében is hivatott uralkodó. A társadalom szociológiája azonnal lekövethető a színházi gyakorlatban, a mainstream közegben lassabban, a Nagymező utcában nehezebben, de a független társulatok alkotásai azonnal és erősen beszélnek identitás-struktúránkról. Nézze csak meg Kárpáti Péter titkos szobaszínházát, mondjuk a Szörprájz partit. Milyen sokáig követhetetlen, hogy a Zsolt névre reagáló Nagy Zsolt vajon miként van közöttünk.
Hangok, szagok, befolyásolhatják azt, hogy milyennek látok valakit?
JM: Rettenetesen, bár a szagok és a tudat összefüggéseit színházi közegben még nem kutatták. Tudjuk, már a korai lélektani realista színházi kísérletek, a fiatal Sztanyiszlavszkij is az atmoszféra, az aura megteremtésért illatokat terjesztett, hangkulisszát működtetett. Kedvencem az a legenda, hogy a csehovi nyár érzésének megképződéséért Sztanyiszlavszkij tücskök százait rakta dobozba a színházban. De a kérdésének érdekes mozzanata, milyennek látok magam előtt valakit - ne feledjük, hogy magam előtt egy másik nézőt látok, s bizony a belőle, felőle áradó hangok és illatok meglehetősen, sőt, dominánsan befolyásolják azt, amit látok. Hobbiból, rajongásból többször megnézek bizonyos előadásokat, s bizony ugyanannyit hozzátesz az alkotáshoz a köröttem lévő közeg, mint a színpadon lévő.
A rendezők általában minden szerephez adott karaktereket keresnek. Elképzelhetetlen, hogy valaki egy rá nem illő szerepet játsszon el sikeresen?
JM: A szerepkör foglalkoztatási intézménye az államosítás utáni színházi gyakorlatban megszűnt. Ma már nincsenek naivára kiírt állások, de ez nem azt jelenti, hogy a szerepkör fogalma ne létezne. Egy 1980-as kaposvári Csárdáskirálynő Szilviáját Ács János nem az elvárt szőke és telt primadonnára, hanem egy magas és vékony feketére osztotta. Ezt azonnal hibaként látta a korabeli közönség, de nem bukott meg az előadás, sőt, a prózai szereposztás előkészítette a későbbi sikereket. Ugyanakkor hangsúlyoznom kell, hogy nem a színész lépi át a határait, amikor a testi adottságaira a játékhagyományokból nem következő karaktert épít, hanem a néző is át kell lépje saját határait. Közösen dolgoznak mindezen.
„A nagyobb test a nyugalom és a társaktól való függetlenedés záloga”
Egy frissen börtönbe került elítélt hierarchiában elfoglalt helyét mennyire határozza meg külseje? Felülírhatók ezek a pozíciók?
FT: A magasabb társas pozíció betöltéséhez nem feltétlenül kell izmosnak lenni. Az ún. jógyerekek leginkább a „tűzállóságukkal”, vagyis a személyzetnek történő információszállítás visszautasításával, a „stabilitással” szerezhetnek nevet maguknak. A testméret és a verekedésbeli ügyesség mellett fontos az intelligencia, a bűnözői körökben betöltött pozíció – ki kit ismer, kinek a rokona, barátja satöbbi –, és az anyagi helyzet is. Ezek összessége határozza meg, hogy az adott időszakban, az éppen akkor a körleten elhelyezett személyek körében ki milyen szerepet tölthet be. Mivel az értékelés több dimenzión történik, értelemszerűen gyakran változnak a hierarchiaviszonyok is. Megeshet az is, hogy a csontsoványan bekerülők „kigyúrják magukat”, és ezáltal nő a tekintélyük a többiek szemében:
„Háromszor három zuhanyzó van. Az első sor a menő, a második és a harmadik vannak egymással szemben. Elöl a menők zuhanyoznak. Én mindig hátul vagyok. Pedig az épület talán legnagyobb darab embere vagyok, és ha várok, akkor egy-két percen belül valaki átadja a helyét. Soha senkihez nem volt egy rossz szavam sem, csak megnőttem, és a picik tiszteletből sietnek átadni a helyüket. Fura, de ez van” – mesélte egy kábítószer-használat miatt elítélt férfi, aki a szenvedélybetegségéből adódó soványságát testépítéssel igyekezett megváltoztatni, elsősorban a többiektől való félelem miatt.
Mit értesz az alatt, hogy a nagyobb test a társaktól való függetlenedés záloga?
FT: Az állatvilághoz hasonlóan a testméret, a „hatalmasság” a börtönközösségekben is energiát spórol: sok esetben az erőszakra való hajlandóság és a fizikai agresszióra való képesség puszta jelzése is elegendő ahhoz, hogy egyértelműek legyenek a dominanciaviszonyok. Minél izmosabb valaki, annál kevesebben kockáztatják a sérülés lehetőségét azzal, hogy belékössenek, vagyis hogy olyan verekedést provokáljanak, amelyben alulmaradhatnak. A nagyobb testméret erőt és legyőzhetetlenséget – vagy legalábbis „nehezebben legyőzhetőséget” – sugároz.
Mennyire torzíthatja egy rab önképét az, hogy a környezete a külseje alapján milyennek ítéli meg? A letöltött évek után ez a fajta test általi determináltság mennyire marad meghatározó az adott ember életében?
FT: Nem hinném, hogy börtönspecifikus jelenség, hogy a külsőnk alapján ítélnek meg. A zárt intézetek világára inkább az jellemző, hogy – mivel a fogvatartottaknak egyenöltözetet kell hordaniuk, és korlátozott a maguknál tartható tárgyak köre is, a test válik az egyén önmagáról a nyilvánosság felé küldött üzenetei legfontosabb hordozójává. Sokan – különösen a korábbi kábítószerfüggők – büszkék arra a változásra, amely a drogoktól való tartózkodás, a rendszeres étkezés és a testedzés következtében akár néhány héten belül láthatóvá válik. Jól megfigyelhető a családnak küldött képeken – amelyeket vagy az intézeteket időnként meglátogató hivatásos fotós készít, vagy illegálisan birtokolt mobiltelefonokkal fényképezik –, hogy a kidolgozott test, a „felhízás”, és az ezeket domborító pózok egyúttal azt üzenik a hozzátartozóknak, hogy az elítélt egészséges, és lelkileg sincs „megtörve” a börtönben. A börtön utáni időszakról leginkább azoktól tudok, akik visszakerülnek az intézetbe. Akik civilben is bűnözésből élnek – pl. behajtók, „katonák” –, azok a „munkájukból” adódóan értelemszerűen kint is gondot fordítanak a nagy méretű, izmos test fenntartására. Sokan, akik a börtönben megszállottan figyeltek a testükre, civilben elhanyagolják a külsejüket.
„A börtönben mindennap többször gyúrok, hogy jól nézzek ki – mondta egy heroinfüggő fogvatartott. – Aztán kimegyek, két hét után megint ötven kiló vagyok, de belenézek a tükörbe, és akkor is azt látom, hogy jól nézek ki. A heroin megszépít, másnak látom magam, mint akkor, amikor bebukok, és szembesülök a valósággal”.
A rabok körülbelül hány százaléka képes visszaintegrálódni a társadalomba?
FT: Nehéz válaszolni a kérdésre, mert nem tudjuk pontosan meghatározni, kit tekintsünk „reintegrálódottnak”. Aki nem kerül vissza a börtönbe (bár lehet, hogy kint is bűnözésből él)? Akinek bejelentett munkaviszonya van (de elképzelhető, hogy tovább folytatja a családon belüli erőszakot)? A börtönben egészen sokféle programot kínálunk az elítélteknek az oktatástól a személyiségfejlesztő tréningeken át a szexuális bűnelkövetők vagy drogfüggők speciális programjaiig. Ugyanakkor hiba volna a reintegrációt teljes mértékben a büntetés-végrehajtástól várni. A bűnözés nem egyszerűen pedagógiai vagy pszichológiai kérdés – a társadalom fogadókészségén és az általa nyújtott lehetőségeken alighanem több minden múlik.
