A 60-as évek szobabelsője: művirág, egy állólámpa és a középpontban egy megkopott barna fotel. És az Apa, akinek most beleláthatunk a fejébe.
Az eredetileg dramaturg Gáspár Ildikó a tavaly anyaszínházában, az Örkényben rendezte meg Schiller Stuart Mária című klasszikusát – érzékenyen, átgondoltan és rendkívüli precizitásra törekedve. Ezzel szemben a Belvárosi Színházban bemutatott Apa című kortárs darab közel sem ennyire részletgazdag – ami lehet hogy az alapmű hibája.
A mondhatni sikereihez még szemtelenül fiatal, csupán harmincöt esztendős Florian Zeller francia író az utóbbi évtizedekben masszív érdeklődést kezdett mutatni a színház iránt, ennek egyik legutóbbi eredménye az Apa című tragikus bohózat. A három Molière-díjjal kitüntetett mű középpontjában egy élettől búcsúzó, ám fizikai gyengülésével mit sem törődő férfi áll, akinek saját érzékelése szerint magára maradottan, egyedül kell megküzdenie az Alzheimer-kórral.
Lukáts Andor tökéletesen hihető figura, a szerep és alakítója között szembetűnőek a fizikai hasonlóságok, hiszen főhősünkről úgy hírlik, egykoron bivalyerős férfi volt, akinek pusztán ökle lendítésétől is megijedtek. Egyetlen megmaradt családtagja a vénkisasszonyra hajazó lánya, a néhány mérettel nagyobb ruhát viselő Anne, akit Hámori Gabriella alakításában ismerhetünk meg. A lány elszabott és akár formátlan zsákruhához is hasonlítható öltözéke tökéletesen kifejezik személyiségét: magával minduntalan igénytelen, míg környezetét teljes odaadással, gyermeki jó szívvel szolgálja ki.
Az Apa sajátos világba kalauzol minket: szinte mindvégig mérhetetlenül intim, hisz az öreg édesapa bomlott elméjében járunk. Minden, ami megjelenik a színen, nehezen megállapítható valóságtartalmat rejt magában. Ezáltal hangsúlyossá válik a belső feszültség, amely szép lassan felőrli az apa karakterét, aki képtelen elfogadni a megváltozott körülményeket. Hol saját lányát látja a Lázár Kati által játszott nővérben, hol meg nem történt eseményeket vizionál maga elé. A kétórás, szünettel szerencsére meg nem szakított játék során egyszer sem tudjuk, időben és térben hol járhatunk – kezdetben rá sem jövünk, hogy amit látunk, csak egyoldalú ábrázolása a valóságnak. Időnként kép- és hanganyag, különböző effektusok váltják egymást, még az Óz, a csodák csodája Oscar-díjas betétdala, az örök vágyakozás metaforája is megszólal.
Gáspár Ildikó értelmezésében a darab csupán a mentális leépülés E/1-es személyű elbeszélését mutatja be, azonban a környezet csak alig jelenlévő, teljesen jellegtelen valamiként érzékelhető. Még az olyan nagyszerű színészek, mint amilyen az élettársakat alkotó Hámori Gabriella és értelmiségi párját játszó Makranczi Zalán, néhány perc után csak sematikus figurák egyszerű előadói, és nem emlékezetes eljátszóivá lesznek. Talán az előadás legnagyobb hibája az, hogy akaratlanul szárazzá, és kuszasága miatt könnyen szétesővé válik. Az egyhangú képek pusztán fel-felvillanó emlékfoszlányok, amelyek az ízlésesség határán lavírozó, kiszámítható befejezéshez navigálják a közönséget.
Ki gondolná, de a leghatásosabb díszlet a bejátszható tér mögötti függöny, amely André számára kezdetben csak a külvilágtól való elzártságot szimbolizálta, de a mű lezárásához közelítve egy olyan világba vezet, ahonnan már ez a gyermekké lett férfi nem térhet vissza többé. Az előadás, amely lefegyverző erővel mesél a mai kor emberénél egyre gyakrabban jelentkező problémáról, tulajdonképpen csak ábrázol. Sajnos nem mond újat és nem is ad maradandó útravalót a nézőnek.
