A hackerek miatt idő előtt lett elérhető Björk új albuma, amely illő partner a kanadai hidegből kisarjadt Viet Cong téli hadjáratához. Mindkét anyag gyötrelmes és kiváló.
One Little Indian, 2015
Björk sok mindent megtapasztalt már karriere során, volt excentrikus partilány, kritikuskedvenc avantgárd díva és a múlt kicsúfolt darabkája is, az utóbbi időben pedig a sok kreatív ötlet és művészi hagyaték ellenére is lejtmenetbe kapcsolt, ami, igaz, megítélésén és presztízsén nem változtatott, hanem mindössze annyit jelentett, hogy az előremutatást és a progresszivitást univerzális örömmel már nem fogadta a nagyközönség. Most viszont úgy néz ki, megint összejönnek neki a dolgok, ehhez viszont sajnos pont az kellett, hogy egyéb területeken az ellenkezője történjen. A Vulnicura ugyanis egy jó hosszú kapcsolat végét dolgozza fel, ehhez illően kifejezetten személyes és nyomasztó lett, mivel minden ízében egy olyasvalakit tükröz, aki a saját darabkáit szedi össze épp. Talán első nekifutásra a legmeglepőbb az élmény: a rapszodikus vonósok és a tőlük látszólag teljesen eltérő pályán hullámzó, transzcendentális énektémák végletekig apadt ürességet fednek fel; a tébolygó szellemeket idéző hangulat pedig lúdbőröztető, főleg a további ritmikus/elektronikus adalékoknak köszönhetően, amik Arca és The Haxan Cloak keze munkáját dicsérik. Persze a főszerepben mindvégig az összezúzott énekesnő áll. Olyan, mintha a borítókép nyílásán tekintenénk be a mellkasába, a sebezhető, törékeny és meggyötört hónapjaiba, amelyek megkoronázásaként, lezárásaként működik a munka, ami tökéletesen passzol a januári megjelenés téli depressziójához. Nehéz lenyelni és az íze sem jó, azonban ez még mindig eltörpül ahhoz a megsemmisítő erőfölényhez képest, amivel a művésznő találta szembe magát.
85%
Jagjaguwar, 2015
Minek hallgat az ember ilyet, mikor annyi könnyebb élvezet létezik a Kinder Country-tól a maszturbációig; a sekélyes, szórakoztató (tehát figyelemelterelő) poptól a figyelemelterelő (tehát szórakoztató) homogénre egyengetett könnyűzenéig? Miért nem elég az ízfokozós, térfogatnövelős dallam, miért nem jó, ha valami olyan egyszerűen édes, mint a puding és miért kell vitatkozni folyton, hogy az az emberi figyelemre méltó, ami nehéz és mély és értékes, miközben világos, hogy örömet csak az ad, ami színes és olyan, mint egy nyalóka és nem gondolkozol tovább rajta annál, mint ameddig eszed? Persze nem is kell minden absztrakt poszt-punkot Gwen Stefanival szembeállítani, viszont akkor sem egyértelmű, mit nyerhet ki az ember egy olyan lemezből, ami kendőzetlenül mondja a fakéreg-barna szemébe, hogy akkor vagy szerencsés, ha megöregszel és meghalsz. A kanadai Women romjain alakult Viet Cong bemutatkozása a valóság mindössze egy kis részét tükrözi, azonban már az is borzongató, hogy a valóságnak egyáltalán egy kis része ilyen. Szupernyomorult, szuperszorongó; a 70-es, 80-as évek fordulójának stressz-hadosztályának (Pop Group, Joy Division, This Heat, Fall, Gang Of Four, PiL, Josef K, Throbbing Gristle) mindegyikébe beleharapó, eleinte kiábrándítóan nyomasztó, aztán egyre kiábrándítóbb és nyomasztóbb gyűjtemény ez, amely a sok zaj, tengő-lengő ipari ütem; kéjgyilkosok érzelmi sekélyességét idéző vokálok és kor-, műfajspecifikus experimentalizmus (sokperces dalok, nulla sláger) segítségével mutatja be, hogy a lét tud nagyon fájdalmas és rossz lenni. Üres ház, megolvadt falak, szürke porfelhő és láncos autók hangja ugrik be, miközben megy, meg betonkeverő és betonvas egyszerre, vagyis tényleg semmi sem oldoz fel a kényszermunka és a száraz kenyér íze alól. Cigifüst és homok tölti meg a tüdőd, köhögsz, és nem esik jól a lélegzés se. Akkor tényleg mért hallgatod? Mert olyan reális meg valós. Protomartyr, Total Control mellé mehet a polcra.
83%
