Két valaha volt britpop-szószóló jelentkezik magánalbumokkal, a Supergrass-énekes és az Oasis-ideológus munkái pedig nem csak azokat köthetik le, akik a régi ízekre vágynak.
Hot Fruit, 2015
Becsípődésszerűen vagyunk hajlandóak a poszt-anyazenekari szólólemezeket kedvetlen legyintéssel fogadni, mert tényleg mit akar két gyerek, biztos anyagi háttér és az apadó kreativitás után az ember, mikor a komfortos életből sehogy sem lesz új I Should Coco, és majd az In It For The Money-t is biztos felértékeljük, ha meghalljuk a harminckilencedik születésnap előtt szélnek eresztett szavakat. Sajnos én sem merem állítani, hogy ráfanyalodtam volna a korongra, ha a FACT-kompatibilis rapen-elektrón kívül nem lenne akkora szarban a könnyűzenei utánpótlás, mint a kormánypárt, ehhez képest ostorozom a bennem eléldegélő sznobot, mert a Matador egy szerzői előélettől függetlenül karakteres, erőteljes és bátor próbálkozás lett, amely értelemszerűen nem a marihuánás csínytevéseket helyezi középpontba, és ezt jól is teszi. Valaha volt becsületes britpoposként kicsit fura arra eszmélni, hogy az őskori nagy kedvencről pár három percig tartó vicc helyett a Wilco jut eszembe, de be kell látnom, hogy sem én nem vagyok tizenhat éves, se nem várhatom el azt valakitől, hogy elhitesse velem, hogy mégis. Jóleső érzés azt hallani, hogy nagyfokú kreativitás és variáció van itt; műfajilag egyenesen kordában tarthatatlan a munka: részben lehet dúsított folknak, gazdag vonós-bluesos balladériának és kísérletező hajlamú singer-songwriter monolitnak tekinteni, a pláne pedig az, hogy a három halmaz valahogy úgy pakolódik egymás alá-fölé-mellé, hogy az egészből sok-sok apró vita helyett egy szép nagy egyetértés kerekedik. Krautrock-ritmika és gospel néz farkasszemet egymással, a dalok pedig ugyanannyira epikusak, mint keserédesek; egyenlő arányban poposak és figyelmet igénylőek, és ez jó nagyon.
82%
Sour Mash, 2015
A Definitely Maybe után huszonegy évvel szórakoztató és tanulságos azt látni, amin az Oasis megítélése ment keresztül egykori gyűlölőik köreiben, a proli bunkóság valaha volt céltáblái ugyanis már ráncosodtak annyit, a múlt pedig elmaszatolódott annyira, hogy a sok arrogancia és rosszindulat hirtelen megbocsáthatóvá finomodott, az annyiszor kifogásolt gondolatvilágbeli sekélyesség és a múltból való élősködés pedig nem is lett annyira kifogásolt. Persze ez nem jelenti az, hogy a Gallagher-testvérek a nagy szakítás utáni próbálkozásait kesztyűs kézzel kéne fogadnunk (különösen igaz ez a szerencsére szétforgácsolódott Beady Eye-ra), de a humoros pofa hírében álló Noel második szólóalbumába akkor sincs szívem belerúgni, ha bevallottan elvakít az érzelmi kötődés. Objektívan tekintve persze nincs sok elemeznivaló, mert közhelyes dallamok és közhelyes szövegeg hevernek minden sarokban, de a könnyűzenéhez pont hülyeség tárgyilagosan közelíteni. A klisék persze klisék, a bárgyú nosztalgia meg bárgyú nosztalgia, és nyilván nem lehet sokat remélni valakitől, aki húsz éve felszínes, jó tizenöt éve pedig még gazdag is, viszont a pali hangját én szeretem nagyon, a dallamérzékével pedig sosem volt probléma, úgyhogy még ha nem is történik semmi érdemleges a lassú, meleg; kicsit pszichedelikus és tompa múltba révedésnél, engem valamiért nagyon meg tud nyugtatni az egész. Az évvégi összesítéseket persze nagy ívben el fogja kerülni az anyag.
76%
