A Fleet Foxes egykori és az Arcade Fire jelenlegi tagja próbálkozik szólóban, de a rokonszenven csak egyikük képes túlnyúlni. Will Butler vs. Father John Misty.
Sub Pop, 2015
Szűk fél éve léptem ki egy hosszú párkapcsolatból, azóta minden sarkon a szerelmet meg a tökéletes partnert keresem, itt ülök egy világ végi hotel lobbijában a Fülöp-szigeteken, kint jóleső, illatos trópusi levegő, [az írás idejéhez képest] tegnap volt Valentin-nap és mindenki az új Father John Misty-re pörög. Mit tehetnék? Pörgök én is. A Fleet Foxes volt dobosa adott már ki szólóanyagot korábban is; nagyot, mégpedig annyira nagyot, hogy az a Billboard 17-ik helyénél landoljon, viszont csak most tudott dobni, az I Love You, Honeybear pedig tényleg szívet melengető, kedves kis munka, ami egyszerre lavíroz a komolyan vehető nyíltszív és a súlytalan szellemesség között. Mivel egy szakállas harmincas pasi gitározik rajta hol búsan, hol érzelemteljesen, kézenfekvő pusztán zsánerfolkként elkönyvelni a lemezt, a valóság azonban pont annyival bonyolultabb, hogy van itt elektronika-fűtötte szerelmi vallomás, sok gazdag képet kölcsönző vonós és egy egészen rockosba hajló indulathullám is, úgyhogy tanácsosabb inkább díszesre faragott singer-songwriter munkaként megközelíteni a csokrot, amit Joshua Tillman (ez az úr neve) drága kedvesének ad át. A korong visszássága, hogy a szerzeményeket tekintve nem tökéletes: a nyitó és a zárószakasz a szövegek pásztázása nélkül sajnos pont olyan, hogy nagyon semmilyen, amiért cserébe, igaz, a kellően körbesáncolt középrész így még inkább kicsúcsosodik. Ott aztán sorban röpködnek a cirógató, piros ködbe csomagolt kedvességek, amik a finoman humoros, ironikus, a modern élet apró nyűgjeit leltározó mondanivalóval együtt adják fel a leckét őszinteségből. Soha nem született még semmi aranyosabb abból, hogy egy férfi gondolt egyet és leugrott a boltba.
85%
Merge, 2015
Külső szemlélőként az ember kötelességtudóan könyvelheti el Will Butlert szégyenlős sokadhegedűsként; anyazenekarát, az Arcade Fire-t ugyanis a demokratikus szerveződés ellenére is könnyű testvére, Win, annak felesége, Regine és a többiek zenekarának tekinteni, így aki önmarcangoló, halkan lemezre suttogott, enyhén Nick Drake-es mellékaromával bíró korongot képzelt el sivár tájképekkel, az pont annyira fog meglepődni a Policy hallatán, mint én. Első nekifutásra párhuzamosan ugrik be valami koszos Tennessee-i kocsma és a korai Rolling Stones, és bár később visszafogottan elszórt elektronika is bővíti a fogalomtárat, a száraz parkettahangulat változatlan marad. Az idén harminckét éves alkotó sajnos genetikai okokból sem tudja lerázni magáról a neutorikus kukoricafarmer kiabálására emlékeztető énekstílust, és bár egyszer-egyszer próbál vagy Bowie-hajlítások vagy szolid ritmusbeszéd felé kanyarodni, ez még nem teszi annyira változatossá vagy kreatívvá a korongot, hogy akár az év eleji lemezaszályból is kiemelkedjen. Nincs mit tenni, 2015 eddig rendesen szar, ezen pedig a jó William sem fog változtatni, pedig nyughatatlan lelkesedéséből kitelne. A probléma csak az, hogy az album se nem merész annyira, hogy túllépjen a szólóprodukciók komfortzónáján, se nem kecsegtet annyi dalszerzői bravúrral, hogy ezt megbocsássuk neki. Bántani persze nem lehet, mert annyira ártatlan és lelkes, meg egyébként is, aki naponta képes Guardian-cikkek alapján dalokat írni, már túlteljesítette az elvárhatót.
73%
