„Ezzel az előadással visszamegyünk az eredethez. Magáról a darab készítéséről, az öltésről, az összefűzésről beszélünk. A tapasztalatról, amire közben rátaláltunk.”
Dél Buda peremén, a Móricz Zsigmond körtértől öt percre, a Fonó Budai Zeneház, és a fonódó villamos árnyékában áll egy régi gyárépület. Aki ide belép, úgy érezheti magát, mint egy berlini művésztelepen vagy egy amszterdami foglalt házban. Hatalmas terek és apró műtermek labirintusa, műtárgyak és műtárgynak tűnő holmik összevisszasága, gigantikus díszletek, és kicsi, rejtett ajtók: ez az Artus főhadiszállása. Itt lesz Március 20-án a Sutra című előadásuk premierje. Az Artus szellemi vezérével, Goda Gáborral a belső hangról és a tapasztalásról beszélgettünk.A szútra szóról általában valamilyen indiai elbeszélő költemény, imádság jut az eszünkbe, de azt is észrevehetjük, hogy a Sutra visszafelé olvasva Artus. Milyen a te szútrád?
Minden előadás valahol egy „öltés”, hiszen van dramaturgia és van történetmesélés…
Ezzel az előadással visszamegyünk az eredethez. Azt mondjuk, hogy nem darabot csinálunk, hanem magáról a darab készítéséről, az öltésről, az összefűzésről beszélünk. A tapasztalatról, amire menet közben rátaláltunk.
A legtöbb előadásunkhoz hasonlóan ezt sem úgy kezdtük el összerakni, hogy megvolt, hová akarunk érkezni. Vannak kérdésink, témáink, amikbe belemegyünk, és a lényeg csak később fog kikristályosodni. Miután ezek az egymástól látszólag külön megfogalmazott tartalmak és formák megszületnek, megnézzük, hogy melyek alkotnak egy egységet. Azokból lesz a darab. Tehát nincs előre kitűzött cél, inkább csak egy irány, amitől bármikor el tudunk térni, kíváncsiságunk és érdeklődésünk szerint. Szabadon gondolkodunk, keressük a formákat, aztán megnézzük, hogy mi történt. Utólag fűzzük össze ezeket a tartalmakat és keressük meg az együttes jelentésüket.
Hogyan alakult a darab – ha egyáltalán darabnak nevezzük – topográfiai története? Tudom, hogy jártatok Indiában, az első gyöngyök itt kerültek fel a füzérre?
Talán még annál is korábban. Van a Szútrának egy őstörténete, vagyis ami azelőtt történt, hogy elkezdtünk vele foglalkozni. A nyomok, a kisebb alkotások, ötletek, amik az elmúlt harminc évben megvalósultak vagy függőben maradtak – ilyen például a belső hang. A múltat mindig hagyjuk működni, mert motiválja a jelent.
Aztán jött egy tíznapos műhelymunka Zsennyén, a MANK alkotóházában, a Bezerédj - kastély ősparkjában. Ekkor már ezen az előadáson gondolkodva, szabad terepen kísérleteztünk, természeti-művészeti megközelítésű munkákat csináltunk. Volt például egy olyan elképzelésem, hogy szeretnék egy fát „behúrozni”, vagyis az ágak közé húrokat tenni. Így nem csak egyszerűen egy hangszert hozunk létre, de magát a fát, az ő belső hangját szólaltatjuk meg. A húrokat egy 400 éves bükkfáról vezettük erősítőként funkcionáló vödrökhöz, ezáltal minden egyes húrnak lett egy hangosító dobja. Amikor a fán megpengették a húrt, az lent a fa körül kihangosítva szólalt meg. Persze volt ennek egy képzőművészeti, vizuális megközelítése is, mert nagyon szép egy ilyen „behúrozott” fa.
Aztán Stoci Nagy Ágoston, aki intermédiával, hanginstallációval és animációval is foglalkozik, fénykísérleteiben azt vizsgálta, hogy a parkban járó ember műholdas lekövetése milyen ábrákat hoz létre és ez fényre fordítva milyen mintákat rajzol ki az éjszakában. Gyönyörű ábrákat kaptunk, és ez megint csak az ember és a természet kapcsolatáról szólt. A víz áramlásával is foglalkoztunk, betűsorozatot csináltunk, és egy kis malomkeréknek köszönhetően a víz forgása szavakat alkotott, amelyeket versekké olvastunk össze. De ott volt például az olvadó jég is, azzal kísérleteztünk, hogy milyen hangja lesz a cseppnek, ha ráesik egy forró vaslemezre. Voltak színházi kísérletek is, de elsősorban a természettel kapcsolatos dolgok kerültek középpontba. Ezekből egy pár belekerült az előadásba, néhány pedig majd később találja meg a helyét.
A következő állomás volt India. Kapcsolatba kerültünk a Sandrabh nevű alkotóközösséggel, akik rendszeresen fogadnak külföldieket. Két-három évente el szoktunk utazni, hogy kiszakadjunk az itthoni közegből és személyesen tapasztaljunk meg valami újat. Ilyenkor az a fontos, hogy ott hozzunk létre és mutassunk be egy előadást, aztán ami ott megszületett, azt hozzuk haza és azon dolgozunk tovább. Megpróbáljuk integrálni a saját kultúránkba, hogy a kettőt elegyítve egy újabb előadás jöhessen létre.
Több mint két hetet töltöttünk el Partapur városában, ami Indiában inkább falunak számít a maga hatvanezres lakosságával. Rizsföldeken, piacon, víztornyon próbáltuk magát a természetet, a kultúrát felhasználni, és az emberekkel együttműködni. Őket filmezni, a kezüket, írásukat, nevüket használni, ezekből pedig installációkat, helyzeteket, játékokat készíteni. Csináltunk egy prezentációt, amit be is mutattunk a helyieknek. Ott megszületett egy olyan jelenet, ami az itthoni előadásba is belekerült. Ez egy csendről szóló interaktív, digitális kép kivetítve. Ez azért érdekes kontraszt, mert az indiai városokban iszonyú nagy lárma van. Tulajdonképpen ez volt a legfontosabb tapasztalat, ami végül is megalapozta az előadást. Ott egyfolytában tülkölnek, borzasztóan hangos mindenki, egyszerre beszélnek. Téboly, de közben mégis nyugalom van. Tehát van egy külső hangzavar és egy belső csönd, ami egyszerre tapasztalható meg. Nem azért nyomják a dudát, mert idegesek, nem azért kiabálnak, mert mérgesek, hanem mert egyszerűen hangosak. A külső hang ellenében pedig ott van a hihetetlen belső csend. Ez akkor fogalmazódott meg bennem ilyen egyértelműen, amikor hazajöttem. Kívül hirtelen csend lett, viszont elkezdtem meghallani az emberek iszonyatos belső zaját... A türelmetlenséget, a dühöt, az ingerültséget... Nálunk éppen fordítva van, mint Indiában: van egy viszonylagos külső csend és béke, belül pedig egy hihetetlen, fékezhetetlen idegesség, intenzív érzet, tehát: zaj.
Belül mindenki nyomja a dudát…
Így van, éppen ez történik, mindenki belül beszél, ordít. Magával vagy a főnökével, de bent folytatja a dialógusokat. Bántja saját magát, és a világot önmagán belül. Kifelé pedig csendesebb. Akkor már kezdett bennem kialakulni az előadás képe, de még nem tudtam, mi legyen a szútra, az öltés, a fonál. Ekkor döntöttem úgy, hogy legyen az egész egy utazás, a külső hangoktól a belső hangokig, a kinti zajoktól a belső csendig. Ezért tudunk eljutni a végén odáig, hogy megszólaljon az a belső nagy harang, ami nem más, mint ennek a csendnek a végtelen nagy hangja.
Mit kap, aki megnézi az előadást? Egy élményt, egy tanítást, egy felismerést? Vagy itt egyszerűen csak szemlélődni kell?
Én azt remélem, hogy aki eljön, az tapasztalni fog. Semmiképpen sem tanítás folyik, inkább tapasztalatok megosztása. Nincsenek elméletek. Ha valaki ránéz valamire, az is egy tapasztalás, de az még mindig passzív. Kivéve, ha igazán szívből tekint rá, ami egyfajta aktív nézést eredményez. Mindig ezt próbáljuk elérni, ezért kicsit mozgatjuk is a nézőt, hogy ne ez a passzív, ülő állapot jöjjön létre, hanem helyzetbe hozzuk. Azt gondolom, hogy az igazi tudás a tapasztalaton keresztül jön létre, ezért mi is azt szeretnénk, ha tapasztalna a néző. És minden bizonnyal tapasztalni fog, hiszen több alkalommal ő maga idézi elő, hogy valami történjen. De itt senkinek nem kell szerepelni. Valójában azzal, hogy a nézőt bevezetjük egy térbe, ahol ott van velünk, és az installációval, a puszta jelenlétével is az előadás résztvevőjévé válik. Nem szükséges a személyes döntése ehhez, már az ottléte is alakítja az eseményeket.
Artus szútrák
Bemutató: 2015. március 20., 20 óra
További előadások: 2015. március 21. 26. 27. 28.
jegyfoglalás: info@artus.hu
Alkotó-előadók: Debreczeni Márton, Goda Gábor, Kocsis Gábor, Mózes Zoltán, Nagy Ágoston
Alkotó munkatársak: Gold Bea, Téri Gáspár
Rendező: Goda Gábor
