Ezüstlakodalom készül, újra itt a Magyar Menyegző. Novák Ferenc „Tata” a rendszerváltással egybeeső premierről, és a most készülő szuperprodukcióról mesélt.
Miért a rendszerváltást követően került sor a Kárpát-medence lakodalmas szokásait bemutató előadásra?
'89-ben, amikor kiderült, hogy változás lesz, és másféle politikai világ alakul, úgy döntöttünk, hogy '90 tavaszán összehozunk egy Magyar Menyegzőt, ahova végre mindenféle külön engedély nélkül meg lehet hívni határon túli szereplőket. A Honvéd Együttes, a Duna Együttes és a Bihari mellett zoboraljai hagyományőrző asszonyok, kalotaszegi együttes, mezőségi énekesek és zenészek is részt vettek a darabban. Az előadást a Tavaszi Fesztivál finanszírozta, és elég anyagi támogatást kaptunk ahhoz, hogy nagyszabású produkciót hozhassunk létre. Két előadást tartottunk, mindkétszer teltházzal. A régi Sportcsarnokban adtuk elő a darabot, ahol lovas kocsi és sok más különleges kellék is helyet kapott a térben. A vőfély, Bubik István lóháton vonult be a csarnokba. A menyasszony, a Honvéd Táncegyüttes táncosa gyönyörű ruhában, parádés kocsin érkezett meg. A vőlegényt pedig Ladányi Attila táncolta, aki aztán a Honvéd Együttes szólistájaként ismert meg a nagyvilág. Óriási volt a siker, hiszen a közönség először szembesült azzal, mit tudnak a határon túli parasztegyüttesek.
A premier az első szabad választás napjára esett. Mit adott ez hozzá az előadás hangulatához?
A kétszer nyolcezer ember, aki összegyűlt, a legjobb pillanatban szembesült azzal, hogy mennyire csodálatos és egységes a magyar kultúra. Az első előadás szenzációs sikere után kilöktek a színpadra, és még a próbák miatt rekedten elmondtam, hogy mi, néptáncosok mindig is tudtuk, hogy a magyar nyelvterület kultúrája egységes kultúra, és a határok soha nem fogják elválasztani. Arra nem emlékszem pontosan, mit ittam aznap este, de ez a beszéd és a pillanat olyan dolog, amit soha nem fogok elfelejteni.
Miért lakodalmas témát választottak az egyesítő előadáshoz?
A menyegzőnek nagyon összetett a megjelenésmódja – nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. A dolog csodája, hogy a különbözőség ellenére a dramaturgia az összes európai népnél ugyanaz. Ugyanúgy van legénybúcsú, leánybúcsú, menyasszony kikérés, öltöztetés. Amikor hat évig Hollandiában dolgoztam egy hivatásos táncszínháznál, rendeztem egy lakodalmat Örök szertartás címmel, ahol a spanyol félszigettől egészen az Urálig használtam fel a népek szokásait úgy, hogy minden dramaturgiai pillanat egy másik országból épült be. Leánybúcsúból a provanszit választottam, mert az volt a legszebb, legénybúcsúból pedig a németet, mert az a legdurvább. 1990-ben a magyar nyelvterületre szűkítettem le a kört. Itt sem számít, hogy székely vagy zoboraljai, a lakodalom vonulata és menete tökéletesen egyforma. Különbségek persze vannak a stílusban, megvalósításban.
Honnan jött az ötlet, hogy felújítsák az előadást?
Valakinek az egykori társaságból eszébe jutott, hogy mivel pont 25 évvel ezelőtt volt a bemutató, legyen egy ezüstlakodalom. Megkerestek az ötlettel, volt a lakásomon egy megbeszélés, ahol kitaláltuk a kereteket. Én már mindent megcsináltam az életemben a saját szakmámban, amit meg lehetett, ezért mondtam, hogy minden jogot átadok, és vegyék a kezükbe a gyerekek a produkciót. Az Állami Együttes és a Duna Együttes vezetője nem vállalta a rendezést, így kérték fel Esztert (Novák Eszter - szerk.), aki belevonta Pétert (Novák Péter - szerk.) is. Megtaláltuk a teljes régi forgatókönyvet, amit felhasználnak a mostani előadáshoz is. Nem érdekel, mit hasznosítanak újra belőle, tökéletesen megbízom bennük, hogy jól fogják összerakni. A próbákra persze kijárok majd nosztalgiából.
Mennyiben lesz más a mostani Menyegző, mint a 25 évvel ezelőtti?
Régebben az oválisnak az egyik oldala nézte az előadást, a színpad háta mögött nem volt közönség. Most a Sportarénában úgy fogják az egészet megrendezni, hogy teljes körben látható legyen a színpad. Úgy kell megszerkeszteniük az előadást, hogy jobbról, balról, hátulról nézi a közönség. A szereplők nemcsak oldalról és elölről jönnek majd be, hanem bárhonnan érkezhetnek. Ezt megszervezni egy rendezői feladat lesz. Aki koreografálja az előadást, bármelyik motívumból csodát tud csinálni a színpadon. Ha jól választja ki a dalokat, akkor egy menyasszony kikérés is olyan lehet, hogy sírhatnak közben a vénasszonyok.
1990-ben különleges közegbe érkezett az esküvői darab. Most mi foghatja meg az embereket az előadásban?
Nagyon régen nem láthatott a közönség ilyen együtteseket egy színpadon: Állami, Duna, Bihari és még egy pár amatőr együttes. Ezenkívül parádés a szereposztás: a főszereplő Péter lesz, Szvorák Kati pedig a háziasszony. Az 1990-es előadásban kétszázan táncoltak, most is több mint száz szereplő lesz a színpadon. A kétévente megrendezett nemzetközi fesztiválon, Szegeden lehet csak ilyen produkciót látni, ahol ennyire sok táncos gyűlik össze. Ma már az eredeti előadás meglepetése nem működne: nem olyan nagy dolog határon túli magyar együtteseket látni a színpadon.
A folytatás pedig már a következő generációkon múlik. Mennyire viszik tovább a népszokásokat a fiatalok?
A maga funkciójában nem nagyon. Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, a falvakban az esküvői dramaturgia ugyanaz most is. Van menyasszony kikérés és egyebek, de maga a szokás és a szokásrend előadása már általában kevésbé folklorisztikus, inkább civil irányban tolódott el. Pár erdélyi faluban a legénybúcsún még ugyanúgy táncolnak, ahogy régen, de ez kihalóban van. A dramaturgia viszont megmarad, akár egy polgári lakodalomban is. Nem kell siránkozni azon, hogy bizonyos szokások és viseletek eltűnnek. Ez természetes, más a társadalmi környezet. Manapság inkább az a jellemző, hogy egy mérnök, egy bölcsészhallgató vagy egy munkásgyerek eljár egy együttesbe, és megtanul stílusosan, mikroprecizitással táncolni egyes tánctípusukat. Kérdés, hogy ezt minek nevezzük? Ez nem az a hagyományőrzés, amikor generációról generációra szállt át a ballada, a népdal, a tánc. De ami biztos, hogy 25 év múlva is lesz elég néptáncos. Aki most fiatal, annak jó eséllyel a gyereke is táncolni fog majd. Most volt a Bihari Együttes 60. évfordulója, amire sokan összejöttek: vannak családok, ahol a nagypapa, a fia és az unokája mind biharis volt.
A hagyománnyal párhuzamosan a viselet is megváltozott...
A gyerekek már farmernadrágban járnak. Kalotaszegen például a mérai tanító néni és mérnök bácsi hazamegy a munkából, és ruhát cserél. A fiúk felveszik a bujkát, a gyönyörű kék hímzett kabátot, a lányok pedig teljesen beöltöznek. Így járnak össze szórakozni, fenntartják a hagyományt, de már nem ugyanaz a funkciója, mint régen volt. Az élet megy tovább. Egy táncházba sem a szokásrend miatt mennek, hanem mert szeretnek táncolni – és éppen nem keringőt vagy rock and rollt, hanem székit, székelyt vagy dunántúlit. A tánchoz is jelzésszerűen hordanak már csak hagyományos ruhákat: a fiúk felvesznek egy szép mellényt, a lányok pedig egy szoknyát.
Mennyiben tér el az esküvői viselet a különböző tájegységeken?
Az adott etnikumra jellemző ruhákat hordanak. A viseletekben sokszor jelzéseket is találunk: mást vesz fel a lány, a fiatalasszony, a fiatalasszony gyerekkel, a már idősebb vagy még idősebb asszony. Minden vidéken megvolt a menyasszony, a vőlegény és a vőfély kötelező viselete. A menyasszony öltöztetése is egy rítus. Azt is meghatározzák, hogy ki vehet részt benne: csak lányok lehetnek jelen a szoros rokonságból és a legjobb barátok közül. Ez a civil szokásban is megjelenik: azoknál, akik frakkban esküsznek, a vőlegény szintén nem láthatja a menyasszony ruháját, csak az esküvő pillanatában. Jelképes az is, hogy a menyasszonyt az esküvő éjszakáján átöltöztetik menyecskévé. Leveszi az esküvői ruháját, amit soha többet nem vehet fel, ugyanúgy ahogy a lányruháját sem.
A ruhák pedig továbböröklődnek a családban. Mennyire fontos a táncosoknak, hogy a színpadon a több generáción átívelő darabokat viseljék?
Harminc-negyven évvel ezelőtt még meg lehetett venni eredeti ruhákat. Ezek már megértek a táncosokon száz-kétszáz előadást, és még mindig vadonatújnak néznek ki. Amelyik együttes adott magára és az öltözködésre, megvásárolta a drága ruhákat. 1989-ben, még a rendszerváltás előtt Diószegi László nálam, a Honvéd Együttesben rendezett Tündérkert címmel egy darabot, amiben az összes erdélyi magyar és román táncot összegyűjtötte. Ekkor Kallos Zoltán segítségével elképesztő mennyiségű jelmezt, eredeti ruhákat loptunk át a határon. Ez egy külön rémtörténet abban az időben, amikor már egyetlen mellényért elvették volna az útlevelet. Két táncossal elutaztunk Kolozsvárra, ahol a nagynénémék garázsában gyűjtötték nekünk a ruhákat. Öt zsákot betettünk a kocsiba, elmentünk Bukarestbe a követségre, ahol előre meg volt beszélve, hogy pontosan tizenkettőkor kinyitják a kaput. Ők a kocsival messzebbre mentek, és onnan néztek engem. Jeleztem, hogy nyitva van a kapu, akkor intettem, hogy jöhetnek. Ekkor persze már ugrottak a fogdmegek, de én mondtam, hogy nagyon sajnálom, rokonom a gondnok. Otthagytuk a ruhákat, amiket diplomáciai zsákban szállítottak Magyarországra. Amikor ideért, szóltak a Külügyről, hogy megjöttek a jelmezek. Elképesztő trükkök voltak. Ha lebukunk ennyi csempészett holmival, biztosan börtönben kötünk ki. Ezek a ruhák most is megvannak, és a táncosok tudják a mögöttük lévő történetet. A néptáncoktatásnál ugyanis nemcsak lépésekre tanítják a gyereket. Ennek a továbbélésnek is köszönhető, hogy néptáncban biztosan nagyhatalom vagyunk.
A Magyar Menyegzőt április 24-én, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatják be a Papp László Budapest Sportarénában. Az előadásról további infomációk itt, jegyvásárlás pedig itt.
(A borítóképet köszönjük a Népszavának)
