Ki az a pokolpemét? És a köszköpü? Hát nem más, mint a cődörasszony! Még mindig nem világos? És ha úgy mondjuk, hogy házasságközvetítő? Nem is olyan régen még egészen más forgatókönyv alapján ment az ismerkedés, mint manapság.
Ugye ismerős a népmesei fordulat, amikor a tiszta lelkű és bátor legény kiállja a teljesíthetetlen próbákat és ezzel elnyeri a királyleány kezét (és tegyük hozzá feltétlenül: a fele birodalmat)? Vagy amikor egy hasonszőrű bátor legény tűzön-vízen át, veszélytől meg nem hátrálva, leleményességgel és kurázsival felfegyverkezve megmenti a leányt az ördög karmai közül? Ezek a mesék pontosan tükrözik eleink párválasztási és udvarlási szokásait. De ki választott akkoriban kit?
Legritkább esetben múlott a kapcsolat magukon a „szerelmeseken”. A döntő szó mindig a szülőknél volt. Gyakran előfordult, hogy már gyerekkorukban összeboronálták az egymásnak kiszemelteket (akik korban és egzisztenciálisan is passzoltak egymáshoz), ezek után pedig szépen egymásnak nevelték őket. Balogh Sámul erről 1828-ban így írt: „a’ házasságokat ő köztök nem az előre való ismeretség, nem a hajlandóság és szerelem szövi, hanem a’ Szülék’ önnön kényök ’s kinézésök szerént alkotják. Bár mint ismerjék ’s szeressék is egymást két fiatalok, annak a’ jövendő házasságra nézvést semmi következése nincs, hanem a’ kit a’ végre a’ Szülék választanak, azzal kell megelégedni és egybeházasulni.” A leánynak szinte sosem volt beleszólása a dologba, ha esetleg panaszkodni támadt kedve, az apja csak ennyit mondott neki: „ej, majd megjön az; én is úgy voltam, mikor elvettem a’ feleségemet, még is összetörődtünk”. Esetenként előfordult a leánylopás (emlékszünk a mesére, amikor az ördögtől megmenti a legény a leányt?), de általában inkább mindenki belenyugodott a „sorsába”.
Ha a szülék maguk nem tudtak dönteni, akkor jöhetett a gügyü. Vagy a gyalogsátán. Azaz a házasságközvetítő. Általában a falu idősebb asszonyai tetszelegtek ebben a szerepben, a legjobban értesültek, akik tudták, hogy „a Jancsi iszákos”, „a Marcsi már nem ártatlan”, „a Ferkó pedig hiába jön jó családból, nem muzsikál jól a hegedűje, akkor pedig hiába kepeckedik”… természetesen a kellő ellenszolgáltatás fejében jártak el a boldog párok ügyében, ezt általában terményben kapták meg. De megérte, mert mire az Isten észreveszi, két vénasszony összeteszi –tartja a mondás.
A fiataloknak azért adtak időt és lehetőséget, hogy megismerhessék egymást a házasság előtt. Ennek egyik legfontosabb színhelye a fonóház volt. Itt volt alkalom találkozni, az órákon át tartó fonás közben beszélgetni, játszani, párosító dalokat énekelni. A legények a legkülönfélébb módokon tudtak borsot törni a lányok orra alá. Ilyen volt például az orsó- vagy guzsalyszüret. Ekkor a fiúk elcsenték a munkaeszközt, amit azután a lány csókkal válthatott vissza. Ha már bizalmasabb viszonyban volt egymással egy-egy pár, a leány megkérte a legényt, hogy üljön oda mellé, és segítsen neki a munkában.
Az ünnepek is kiváló alkalmat adtak arra, hogy az ifjak s leányok közelebb kerülhessenek egymáshoz. A legtöbb jeles naphoz kapcsolódtak szokások, melyek mind-mind a kapcsolat kialakítását, szorosabbra fűzését szolgálták. Ezekk egyik legismertebb formája a húsvéti locsolás. A húsvéthétfő „vízbevető” vagy „vízbehányó” hétfő elnevezése tökéletesen tükrözi a máig fennmaradt hagyomány lényegét. Annak idején azonban nem rózsavízzel (vagy a Nyugati aluljáróban beszerezhető olcsó, elviselhetetlenül büdös pacsulival) locsolták a lányokat. Szeged környékén például a legények bandákba verődve elkapták a lányokat, a kúthoz hurcolták őket, majd egész vödör vízzel nyakon öntötték őket. Természetesen csakis a lány érdekében, ezzel előzték meg, hogy kelések borítsák el a hamvas bőrüket.
Az Ipoly mentén komoly előkészületek után indultak locsolni a férfiak. Már vasárnap este körbejárták a falut és tojást szedtek a lányos házaktól. Másnap reggel megsütötték a tojásokat rántottának, mellé pirítottak egy kis szalonnát, jól megfrüstököltek együtt (kellett az erő a lánykergetéshez), majd fogták a tojáshéjakat és annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire mindannyian haragudtak. Ezek után indulhatott a locsolás. Vagyis hogy inkább a fürdetés (ez volt az igazi jegesvödör kihívás). A lányok megpróbáltak ugyan elbújni, de általában mindhiába. Akit nyakon csíptek, azonnal vitték a kúthoz és vödörszámra zúdították rá a pár fokos vizet. Aki pedig nem kapott tüdőgyulladást, és túlélte a tavaszt, már mehetett is férjhez!
A Magyar Menyegzőt április 24-én, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatják be a Papp László Budapest Sportarénában. Az előadásról további infomációk itt, jegyvásárlás pedig itt.
