Két mainstream szuperzenekar is friss albummal koronázta meg a most-már-annyira-nem-is-új esztendőt. A Fall Out Boy és az Imagine Dragons csont nélkül hozza a remélt színvonalat.
Island/Universal, 2015
A művelt, okos, vájt fülű; vagy hát, olyan emberek, akik néha az Acclaimed Music-ra, Stereogumra, Gorilla vs. Bear-re (ilyen van még? [van]) tévednek; tehát azok, akik úgy figyelgetnek a zenére, nyugtatgatják magukat, hogy a normális életre való alkalmatlanságukat kiváltja az, hogy legalább nem hallgatnak gyalázatos dolgokat, na, tehát ezek az emberek valahogy nem szokták szeretni az olyan intézményeket, mint a Fall Out Boy. Amit meg is értek, mert sokáig én is ilyen voltam, és a FOB-ot elég könnyű nem szeretni. Túl sikeres, túl dallamos és túl egyértelműen, kézenfekvően élvezetes ahhoz, hogy valaki, aki Nurse With Woundra veri, az állást foglalhasson amellett, hogy ez a valami művészileg, esztétikailag és erkölcsileg jó. Pedig meghallgattam az amerikai fiúk friss lemezét, és valójában nem a sátán műve ez. Nyilvánvalóan tele van olyan összetevőkkel, amiket minden olyan együttesnek alkalmaznia kéne, ami nagyon hamar akar nagyon sok pénzt keresni (Nicki Minaj-hoz képest persze kemény; de azért nem annyira kemény rockolás; Ed Sheeranhez mérve persze lázadóbb, de azért nem annyira lázadó hangvétel; pillanatragasztó hatású dallamok), a tetejében pedig még irónia sincs az egészben (mint mondjuk Andrew W.K. esetében), úgyhogy visszafordíthatatlanul arra felé mutatnak a nyilak, hogy ezt a szemetet egyszerűen utálni kell, és sajnos amikor hirtelen túl sok az üvöltés meg a klisé, meg egyszerre van EDM-szerű döngölés, pökhendi rapes ének és gitárcsikorgatás, na akkor kicsit már nekem is E.L.É.G. De amúgy roppant szórakoztató, bulis fun-pop-punk-rock az egész minimum ket-tő gigaslágerrel. Úgyhogy ha lenne ilyen melódiaérzékem, lehet én is ezt csinálnám főállásban, mellette meg irkálhatnám a kritikákat a jobb, (hi-hi-hi-ho-ho-ho-ha-ha-ha) lemezekről.
69%
Interscope/Universal, 2015
Az Imagine Dragons-zel kb. pontosan ugyanez a helyzet tovább súlyosbítva azzal, hogy az együttes Los Angeles-ből származik, ahol ugye a pénz, a pénz, a pénz és persze a nagyon sok pénz teljesen kiöli annak a lehetőségét is, hogy ott értékelhető, eredeti kultúra szülessen, ha pedig netalántán mégis sikerül valaminek megkapaszkodnia a sivatagos talajban, garantált, hogy előbb-utóbb csúfos véget ér. Pont emiatt, vagy inkább ennek ellenére nem egészen tudok állást foglalni a produkcióval kapcsolatban. A gigaslágerében, a 2012-es Radioactive-ben például kedvelem a buzdító, inspiráló hangulatot; az a nagyon sok nagyon hatásvadász és nagyon össze nem illő komponens (üvöltés, ú; hatttalmas dobok, azta; kemény, izmos repp, na ne!) azonban mindig elrettent és önfegyelemre sarkall, hogy nem, nem, nem, ezt azért mégsem lenne szabad. Pedig a további kislemez-sikerek és a töretlen népszerűség azt mutatja, hogy ez a csapat tud valamit, ami sok embernek kell, és ezt még akkor sem tartom problémának, amikor a Smoke + Mirrors első dala megy: teljesen vállalható darab, sőt, ha valaki azt mondaná, hogy figyeld, ez a valami most nagyon menő a svédeknél, akkor azt mondanám, hogy hmm, hát jó, miért is ne. Mi következik ebből? Csak annyi, hogy a csapat egyszerre tud piacképes és szégyenmentes is lenni, és ha önmagát türtőztetve nem kever a körömpörköltbe oroszkrém-tortát, akkor még annak ellenére is szívesen dudorászom a szerzeményeit, hogy közben zavarba ejtően könnyű Chris Martint képzelni a mikrofonállvány mögé, és hogy egy zenekart csak azért, mert több tagja van és az egyik még dobol, még nem kell alternatív rockként kategorizálni.
50%
