Ezüstlakodalom készül Budapesten, újra jön a Magyar Menyegző! A produkció koreográfusával, Stoller Antal Hubával emlékekről, szokásokról beszélgettem.

Gyerekként sok időt töltött vidéken. Befolyásolta ez később abban a döntésében, hogy a népművészet irányába forduljon?

Budapesti gyerek vagyok, apám azonban Kunszigeti születésű volt. Általános iskolás koromban ott töltöttem a nyaraimat, hiszen a rokonság nagy része a faluban élt. Az unokatestvéreimmel együtt nekem is el kellett végeznem minden mezőgazdasági munkát, így a falusi közösséggel való együttélés már korán az életem szerves részévé vált. Egyedül kaszálni nem tanultam meg, mert azt mondták, fiatal vagyok hozzá városiként. Azt gondolom, ezek az élmények nagyban kijelölték az utamat, hiszen egyetemi éveim alatt már komolyan foglalkoztam a tánccal.

Mérnökként végzett a Műszaki Egyetemen. Hogy volt ez összeegyeztethető a néptánccal?

Egészen jól, azt hiszem. Az egyetem után tervezőmérnökként helyezkedem el, mellette pedig táncoltam, kezdetben a Közgáz Táncegyüttesben, majd a Bihariban (Bihari János Táncegyüttes - a szerk.). Rendszeresen jártunk külföldre, amiből a munkahelyen sokszor adódtak összeütközések. A színpad azonban bátorrá teszi az embert, ki mertem állni magamért. Később főmérnöki állást kaptam, mellette táncos asszisztensképzőbe jártam, a Bihariban pedig már koreografáltam.

Ha jól tudom, Novák Ferenc „Tata” oldalán indul el első gyűjtésére, Székre.

Igen, Tata buzdítására 1971-ben összeálltunk, hogy menjünk el Erdélybe. Akkoriban volt családilag egy Trabantunk, amit szürke nyílnak hívtam, egyrészt mert szürke volt, másrészt mert mindig tövig nyomtam a gázt. Fiatalos lendülettel kihajtottam belőle minden kilométert. Ezzel a Trabanttal indultunk útnak.

Az első és legmeghatározóbb emlékünk a széki táncház volt. Ahogy beléptünk, megkínáltak minket pálinkával. Egy férfi rám köszönt a bejáratnál. „Békesség!”-mondta, de nem adta oda az üveget egyből, először ő ivott, és csak utána nyújtotta oda nekem. Ezzel akarta jelezni felém, hogy biztosan nem mérgez meg, olyat ad, amit én is bizalommal fogyaszthatok. Ezek az emberi gesztusok annyira mély nyomot hagytak bennünk, hogy miután hazaértünk, eldöntöttük, széki mintára mi is csinálunk táncházat Budapesten.

Húsvét körül tartottunk egy biharis összejövetelt az Országház utcában, a szüleim lakásában, a Várban. Ott megmutogattuk a többieknek a gyűjtés során rögzített szalagokat, és meséltünk, hogy volt Széken, a táncházban. Ott döntöttük el, hogy tényleg belevágunk. Összehívtuk az akkori jeles együtteseket, az Építőket, a Vasast, a Bartókot, és persze mi, biharisok is ott voltunk. 1972. május 6-án rendeztük meg az első táncházat széki mintára, pálinkával és minden mással, ahogy Erdélyben láttuk. Egy Széken készült Korniss kép volt kinagyítva, és letakarva a terem közepén, annak a leleplezésével akartuk megnyitni az eseményt. A kisvőfélyt megkértük, rántsa le a leplet a képről. Halmos Béla azonban lerakta az egyik lépcsőfokra a hegedűjét, a kisvőfély pedig nem vette észre, és rálépett a hegedűre. Így a leleplezés ugyan megtörtént, de a táncház élőzene helyett a Széken készített felvételekkel indult, hiszen a Halmos nem tudott játszani egészen addig, amíg valaki el nem szalad és szerzett egy másik hegedűt.


Mit élt meg a legnehezebbnek a gyűjtései során?

Részben az elzártság miatt az erdélyi falvakban, és a magyarországi peremterületeken jobban megőrizték az emberek a hagyományokat. Jobbágytelken például egy román család sem él, van, aki meg sem tanult az idősebbek közül románul. Így az értékek Erdélyben sokkal inkább a felszínen vannak, nem kell annyira mélyre ásni értük. Azokon a területeken azonban, ahol a népi kultúra sokkal kevésbé a mindennapok része, jóval nehezebb kiszedni a helyiekből. Ehhez kellett gyakorlat, amivel persze a kezdetekben nem rendelkeztem.

Mi kellett ahhoz, hogy egy helybéli teljesen nyíltan meséljen egy idegennek?

A gyűjtések során fogalmazódott meg bennem, hogy valaminek nagyon erősen kell élnie az emberben, hogy merje azt odaadni. Kiss Ferenccel például két éven keresztül Kárpátalján gyűjtöttünk 1989-90-ben. Ott csodálkoztam rá arra, hogy teljesen ismeretlen emberek beengednek az otthonukba, és még időt is szánnak rám. Bekopogtam egy idegen házhoz, és azt mondták, jöjjön be, üljön le. Most ha megkérdeznék bárkit, nem lenne-e kedve énekelni, vajon ki mondaná, hogy dehogynem, persze? Ahhoz, hogy nyitottan fogadjanak, természetesen mindkét oldalról kellett bizalom.  Itt tanultam meg, hogy az a csodálatos érték, ha valaki mer adni.

Nemrég megkeresett egy kolléga, hogy tudja, hogy jártam Bodrogközbe gyűjteni, és hogy megosztanám-e vele a gyűjtéseimet. Persze igent mondtam, de rákérdeztem, ő volt-e ott. Elmesélte, hogy a polgármesteri hivatalban azt tanácsolták neki, hogy mondjon le a gyűjtésről, mert ma már senkinek nincs bizalma befogadni őt.

A Kárpát-medence különböző részein általánosságban ugyanazok a házasodási szokások. Ki tudna emelni mégis egy-két kuriózumot?

Nem könnyű találni egyedi szokásokat, legtöbbször tényleg ugyanazok a dolgok történnek, csak egy kicsit máshogy. Az egész menyegző tulajdonképpen egy nagy színház, melynek minden résztvevő a tagja. Vegyük például a paptáncot. A násznép megérkezik a templomba, de mivel sokan vannak, nem fér be mindenki. Miután megköttetett a házasság, a pap kiáll a templom elé, és bejelenti a hírt. Ekkor a kint lévők táncoltak egyet a pár tiszteletére. Van egy másik változata is a paptáncnak, amikor a kint lévők már akkor is táncolnak, amikor bent még folyik a ceremónia. Mi ezt az elemet szeretnénk feleleveníteni a darabban.

A halál megjelenésének is több válfaja ismert. Az egyik egy dunántúli szokás, mely csak ott létezik, és sehol máshol. Ez a Bene Vendel tánca. Egy idős ember egy széken ül ernyedten, mintha meghalt volna, eközben egy asszony kendővel legyezgeti, élesztgeti. A zenész eközben húzza a Bene Vendel táncát. (Bene Vendel egy betyár volt, a dramaturgiának és a betyárnótának nincs köze egymáshoz.)  A nő addig legyezgeti a férfit, míg az föl nem pattan. Csárdásoznak egyet, majd a férfi visszaül, és újrajátszzák az egészet.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében szokás, hogy a lakodalom tetőfokán megjelenik egy halálnak öltözött ember, aki azt kiabálja, hogy a sok részeg naplopót el akarja vinni. A menyasszony és a vőlegény megrémül, a tömeg pedig fogja a kaszást, és elzavarja.

Létezik még olyan terület, ahol mindenki csak a saját társadalmi rangjának megfelelően házasodhat?

Most már nem tudok ilyenről. Régebben a legény idősebb rokona nézett körbe először, egyfajta követként szolgált. Megfontoltnak kellett lennie, hiszen szabályosan üzleteltek a fiatalokkal. Ritka volt, hogy nincstelen és gazdag családból való összekerüljön, hiszen a család érdeke más diktált.

Kinek az ötlete volt a Magyar Menyegző felelevenítése?

Szilágyi Gábor táncos cimborám hívott fel azzal, hogy 25. évfordulója lesz a Magyar Menyegzőnek, és kérdezte, miért nem csináljuk meg újra. Megkerestük az ötlettel Tatát (Novák Ferenc - a szerk.), aki lelkesen beleegyezett.

Novák Eszter és Novák Péter 2012-ben részt vettek a Hegyen völgyön lakodalomban, így közeli élmény van rengeteg, Eszterék pedig nagy aktivitással dolgoznak a produkción. Persze ez az ezüstlakodalom más lesz, nem ismételjük, hanem felújítjuk a darabot. Az pedig, hogy huszonöt év után felelevenítünk valamit, igazán szép dolog.

A Magyar Menyegzőt április 24-én, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatják be a Papp László Budapest Sportarénában. Az előadásról további infomációk itt, jegyvásárlás pedig itt.