„Istennek” nevezték rajongói, pedig, mint mondta, csak B.B. Kinget utánozta. Lassúkezűnek nevezte el mestere, John Mayall, pedig nem volt görcs az ujjaiban. A ma 70 éves Eric Clapton 52 évi pályafutás után úgy döntött, ideje letenni a gitárt.
Ötvenkét év a rock-világban, abban a közegben, ahol sok nem egy nagyság ennek felét is alig érte meg, iszonyatosan nagy idő. Clapton látta, megélte, alakította a rock, a fehér blues hőskorát, tanúja volt a hangzás, a hanghordozók és nem utolsó sorában a rock-biznisz átalakulásainak. Ötvenkét év alatt hatalmas életművet halmozott fel, amelyben természetesen voltak gyengébb időszakok, sőt, tehetségéhez méltatlan produkciók, de annál többször csinált rock-történelmet.
Már első zenekarával, a Yardbirds-szel is nyomot hagyott, de 30 éves korára már olyan múlt volt mögötte, ami sokaknak egy hosszú életen át nem adatik meg. Az első Bluesbreakers-lemez, az egész Cream-korszak, a Blind Faith, a Derek and The Dominoes – önmagában mindegyik üstökösként szállt fel és hanyatlott le, de azok a zenék, amelyek megszólaltatásában és gyakran komponálásában is Clapton főszerepet játszott, ma is kikerülhetetlen mérföldkövek. Mondhatnánk, hogy szerencséje is volt, hogy a sors olyan muzsikusokkal hozta össze, mint Mayall, Jack Bruce, Ginger Baker, Stevie Winwood vagy George Harrison. De már a 70-es évektől beindult mind életében, mind zenéjében a 20 évig tartó hullámvasút, és különös módon fia 1991-es tragikus halála hozta meg számára a megtisztulást minden téren, és ezután születtek olyan csodálatos lemezei, mint az Unplugged, a From The Cradle, és az örök mérce, Robert Johnson előtt tisztelgő két albuma.
Clapton májusban abban a Royal Albert Hallban búcsúzik a koncertezéstől, ahol több rock-történeti eseménynek volt részese: 1968-ban itt búcsúzott a Creammel, majd 2005-ben itt állt össze még egyszer a „pokoli trió”. 1990-91-ben e gyönyörű épületben tartotta maratoni koncertsorozatát több kisegyüttessel és szimfonikus zenekarral (a 24 Nights album is kihagyhatatlan!), 2002-ben pedig itt búcsúztatta el legjobb barátját, George Harrisont Pandit Ravi Shankar, Paul McCartney, Ringo Starr és sokan mások társaságában.
A búcsú kapcsán biztosan számos „toplista” lát majd napvilágot a clapotoni ópuszból. Miért pont én maradjak ki ebből? Ha, Cream, akkor a koncertfelvételek. Emlékszem, annak idején padlót fogtam a Goodbye Creamtől az I’m So Glad és a Sitting On The Top of The World hallatán, majd hasonlót éreztem a Live Cream 1-en az N.S.U. és a már jazz-szintű Sweet Wine után. Azért a 2005-ös „reunion” Spoonfulja is nagyon ott van, ahol kell lennie…
Ha Blind Faith, akkor a Had To Cry Today. Egy finn barátomnál hallottam először ezt a szenzációs lemezt, majd tíz évvel később Londonban vettem meg, azóta is ez a Winwood-Clapton duett a kedvencem róla. És mit ad a jóisten, a 2008-as közös Madison Square Garden-i bulit pontosan ezzel kezdi a két régi cimbora.
Ha Derek & The Dominoes, akkor mi lehetne más, mint a Layla, ez a fájdalmasan gyönyörű szerelmi vallomás? De mellette ott a Bell Bottom Blues leheletfinomsága, az a kimért szóló, ami később védjegye lett, és Jimi Hendrix Little Wingje siratónak is beillő feldolgozása…És ha Layla, akkor az Unplugged keserű, rezignált változata is..
Ha a szóló Clapton, akkor megint csak élőben… Persze, volt az első, 1970-es lemeze, a 461 Ocean Boulevard az I Shot The Sheriffel (1974), a Pilgrim a My Father’s Eyes-szal (1998), a már említett From The Cradle, a Johnson-lemezek, no és a 2000-es Riding With The King, az első közös lemeze a Nagy Tanító B.B. Kinggel, 33 évvel első közös fellépésük után. De amikor az 1980-as Just One Nighton belecsap az Early In The Morningba (emlékszem, a párizsi FNAC-ban nekizuhantam a hallgató fülke falának tőle), és amikor azzal a mindenmindegy repedtfazék hangján nyomja a Cocaine-t, a tokiói közönség pedig eszét veszti…de lehet-e tisztább feltámadása egy embernek félholt állapotából, mint az E.C. Was Here, ahol a meseszép Yvonne Ellimannel, az örök „Mária Magdolnával” éneklik a Presence of The Lordot? A One More Car, One More Rider, ahol akusztikus és elektromos gitáron is elbűvöli a közönséget. De bevallom, mostanában a Madisonos buli áll a legközelebb a szívemhez…
Annál már csak a 2006. július 18-i koncert áll közelebb, amelyet Clapton Budapesten, a Papp László Arénában tartott, amikor Életemmel összefonódva keringtünk a Wonderful Tonightra. Egy barátom „nemhivatalosan” beszerezte nekem ezt a bulit – most rögtön fel is teszem…
Forrás: K. Úr Ír
