Medencét feltöltő egyenruhások, tömött éjszakai busz, leopárdmintás nénik a metrón. Marcus Goldson kíméletlenül őszintén mutatja be a főváros különös figuráit.

Min dolgozol most?

Egy kissé rosszul öltözött pár áll a Szabadság hídnál, a háttérben pedig a Gellérthegy és a Budai Vár látszik. A legtöbb festményemet valóságos emberek és jelenetek inspirálják – persze sokszor átalakítom a figurákat, és előfordul, hogy más helyszínre költöztetem őket. Ezeket a turistákat már hat évvel ezelőtt láttam, de miután készítettem róluk egy vázlatot, mindig más és más ötletek jöttek elő, és őket elraktam egy polcra. Most jött el az ideje, hogy elővegyem.

Melyik a kedvenc képed a Budapest gyűjteményedből?

Nehéz választani. Van a Wolfpack című festmény, amit talán a legtöbben ismernek tőlem: öt idős hölgy ül a 2-es metrón, és mindannyian leopárdmintás bundát viselnek – talán ez az egyik kedvencem. Szeretem a medencés képeket is, például amelyik a Palatinusról készült, de a klasszikus akvarellek is közel állnak hozzám.

Mivel foglalkozol a festés mellett?

Részmunkaidőben tanítok rajzot és művészetet a Britannica alapítványi gimnáziumban már tizenöt éve, és időnként a Forbes magazinnak készítek illusztrációkat. Tanítani nagyon szeretek, a hozzá kapcsolódó adminisztrációs dolgokat már kevésbé... Az óráimon nem virágokat rajzolgatunk, ennél kreatívabb dolgokkal foglalkozunk: designnal, szobrászattal, kézi- és számítógépes rajzolási technikákkal, multimédiával, ami hasznos is lehet később a gyerekeknek.

Hogy kerültél Budapestre?

Londonban, egy bárban dolgoztam, ahova egyszer bejött egy újvidéki lány – később ő lett a feleségem. Akkor még azon gondolkoztam, hogy visszaköltözöm Kenyába, de azt mondta, hogy próbáljuk meg Budapestet. Az elején nem voltam túl lelkes, valószínűleg azért sem, mert a Bosnyák tér közelében laktam, és azon az őszön szürke, borongós volt az idő, mindenki depressziósnak tűnt az utcákon. Akkor még azt gondoltam, nem maradok tovább, mint három hónap. De elkezdesz sétálni, felfedezni helyeket, és ez feldobja a dolgokat. Ráadásul imádok úszni, Budapest pedig az uszodák és fürdők fővárosa. A '90-es évek elején a város egy részének bohém atmoszférája volt, a Tilos az Á-val és az ehhez hasonló helyekkel, ahol sok érdekes magyar és külföldi emberrel ismerkedetem meg. Sokkal jobban megszerettem, mint Londont, ahonnan jöttem. Budapestben van valami kisvárosias. Nem egy kicsi hely, mégis átlátható a szerkezete és befogadó a hangulata.

Amit általában a külföldiek, ha egy új helyre kerülnek. Hátra tudok lépni, és azt látom egy helyben, ami valójában. Az '50-es-'60-as években Angliába költözött magyar író, George Mikes How to be a brit című könyvében jól megfogalmazza az angolok jellemzőit, nagy bestseller lett belőle. Ő írja a könyvében, hogy ha külföldiként élsz egy helyen, akkor sokkal könnyebb értékelned a várost, mintha ott nőttél volna fel. Budapesten az emberek mindig panaszkodnak a BKV-ra, de én mióta itt élek, azt gondolom, hogy a tömegközlekedés nagyon jól működik. Az éjszakai élet és a kávézók sokszínűsége is lenyűgöz: könnyen találsz egymás mellett egy olcsó kocsmát és egy sznob éttermet, vagy egy szexboltot és egy luxusüzletet. Választhatsz: nyers vagy elegáns – ezt szeretem benne. A magas és az alacsony művészet párhuzamosan van jelen, és néha össze is keveredik.

Mi jellemzi a magyarokat?

Elkezdhetnék dobálózni a jelzőkkel, de nem szeretem kategorizálni az embereket. Sokaknál egyszerre van jelen az állandó negatív beállítottság és a lenyűgöző humor. Előfordul a szűklátókörűség, főleg üzleti ügyekben. A hosszú távú tervezés itt mintha nem létező fogalom lenne: először jön a pénz, és utána a gondolkozás. De ez talán mindenhol így működik. Ha arról kérdeznél, mi a különbség a budaiak és a pestiek közt, még az is könnyebb lenne, mint a magyarok és nem magyarok közt különbséget tenni.

Több mint húsz éve élsz Budapesten. Hogy alakult át a város ebben az időszakban?

A '90-es évek óta sok minden változott. Amikor először megérkeztem, a város elég lepukkant volt. Most rengeteg újdonság van, tele vannak az utcák fiatalokkal, jobb energiák vannak a levegőben, és több a lehetőség. Új, feltörekvő bandák játszanak rendszeresen a kis kávézókban és bárokban, akiket élmény felfedezni.

Mit tudnánk mi, magyarok a kenyaiaktól tanulni?

Kenyában minden holnap történik. Nincs rohanás. Van egy szuahéli mondás, "Haraka haraka haina baraka", ami annyit tesz: "Rohanás, rohanás, nincs benne áldás". Ha van valami munkád, simán mondhatod, hogy holnap vagy holnapután csinálod majd meg. Nincs stressz, mindenki nyugodt. Talán itt is hasonló a helyzet, ha vidékre, egy kisebb faluba mész. Ebből az életstílusból és hozzáállásból több európai országban is lehetne tanulni. A lakásomból egy irodaépületre lehet látni, és amikor benézek az ablakokon, mindig arra gondolok, mennyire örülök, hogy nekem nem ezt kell csinálnom... Igazából sok közös vonás van a kenyaiak és a magyarok közt: jó sör, jó kaja. Ha vidékre utazom Magyarországon, és megérzem a füstszagot, előfordul, hogy gondolatban mintha Kenyában járnék.

Hogy alakult volna a művészeted, ha Kenyában maradsz?

Valószínűleg teljesen más lett volna, mint amilyen most. Rengeteg hatás ér Budapesten, főleg mióta már egyre jobban beszélek magyarul is. Itt többet kommunikálnak egymással az emberek, mint Kenyában. Ha ott maradok, nem embereket festenék, hanem inkább általánosabb, absztraktabb festményeket, tájképeket, hiszen fontosabb a természet, az álmodozás.

Milyen vonásokat fedezhet fel a befogadó a festményeiden a múltadból, Kenyából és Angliából?

Korábban szobrász voltam, acéllal dolgoztam, kiállításaim is voltak Kenyában. Egyetem után hatalmas féminstallációkat készítettem, amiknek azonban a méretéből és anyagából adódóan nagyon nagy volt a költsége. A '90-es években a szobrászattól a festészet felé próbáltam elmozdulni. Mielőtt Budapestre érkeztem, készítettem képeket, amin emberek voltak, de igazán itt tértem át erre az irányra. Mindig nagyon élénk színekkel dolgoztam és általában pozitív képeket festek – talán ezeket Kenyából hozom. A legfontosabb a narratíva, a történet, a helyszín. Nem az a típusú festő vagyok, aki a tényszerű dolgokat szeretné pontosan ábrázolni. Félúton vannak a képeim a valóság és a képregény közt.

Mások a várost járva fotókat készítenek, te az utca embereit festményeken örökíted meg. Miért ezt a formát választottad?

Valóban sok jó fotográfus van, akik hétköznapi emberekről készítenek fényképeket az utcákon. Én nagyon rossz fotós vagyok. Ráadásul többet tudok beletenni magamból a festményekbe: a színek, az elhelyezés, a kis részletek. A festés egy része terápia. Látom magam előtt a képet, amikor elkezdek egy jelentet festeni, de a végeredmény sokszor távol kerül az eredeti elképzeléstől.

Hogy készül el egy kép?

Ha meglátok egy érdekes embert, először megkérdezem, hogy lerajzolhatom-e. Ez az esetek egy részében érvényes, máskor távolról készítek róluk vázlatot a füzetembe, ami mindig nálam van. Persze nem biztos, hogy olyan emberek, ahogy én lefestem őket, de legalább természetes körülmények közt ábrázolom őket, nem egy felvett pózban. Később, ha van időm, visszamegyek a helyszínre, és megörökítem a környezetet, a szituációt, ahol láttam a figurát. Ez mindig jó kifogás arra, hogy megigyak még egy sört a kocsmában, ahol korábban rajzoltam valakit.

Akkor is festesz, ha elhagyod Budapestet?

Rengeteget utazunk a világban: jártunk Afrikában, a Közel-Keleten, Szíriában, Egyiptomban. Egyszer Etiópiában voltam, egy monostorban, ahol azt mondták a szerzetesek, hogy csak akkor festhetem le őket, ha megtarthatják a képet. Úgyhogy kettőt festettem: egyet nekik, egyet magamnak. Sokszor dolgozom festményeken utazás közben, bár már kezdek leszokni róla, mert olyankor a felségem nem tud mit kezdeni magával.

Különböző ismert magazinokban jelennek meg illusztrációid, és készítesz designtermékeket is: táskákat, képeslapokat, füzeteket, határidő naplókat. Mennyire vagy jó a művészet piaci részében?

Ez mind a feleségem érdeme, ő a mentorom. Én készítem el a festményeket, de Ildi nagyon jól meglátja, milyen felületeken lehet még használni a képeket, mi tetszik az embereknek, mit lehet jól eladni. Nekem is vannak jó üzleti ötleteim, de lusta és türelmetlen vagyok a megvalósításhoz. Korábban volt egy boltunk a Ráday utcában, ami nagyon jó tapasztalat volt. Amikor megnyitottuk az üzletet, nem realizáltuk, hogy mivel nem vettünk fel alkalmazottat, gyakorlatilag az összes időnket ott kell tölteni. Ha nem nyitsz ki, nem adsz el semmit, a bérleti díj és a költségek pedig elég magasak voltak a belvárosban. Nem tudsz szabadságra menni, hat napot voltunk nyitva a héten. Másfél éven keresztül volt meg a boltunk, közben tanítottam az iskolában, és a két lányommal is sok időt töltöttünk, nagyon fárasztó időszak volt. Sok visszajáró vendégünk volt, akikkel még most is tartjuk a kapcsolatot. Gondolkoztunk azon is, hogy talán még egy évig jó lett volna, ha nyitva tartjuk a boltot, és kiépítünk egy még nagyobb vásárlói kört, de elegünk lett a stresszből. Mostanában a WAMP designvásáron és több kis budapesti üzletben áruljuk a dolgaink, és a webshopunkban is hozzá lehet jutni a képekhez, táskákhoz.

Mennyire fogadtak be az emberek Magyarországon? Sikerült bekerülnöd az itteni művészeti életbe?

Nem igazán próbáltam... Jól elvagyok magamban, a saját dolgaimat csinálom, a saját tapasztalataim alapján. Persze járok galériákba, mindenféle művészeti eseményekre, ismerek sok embert. Nem arról van szó, hogy nem akarok része lenni a művészeti életnek, inkább arról, hogy nem rohanok utána. Szerencsére sokan szeretik, amit festek, de teljesen megértem, ha valakinek egyáltalán nem tetszenek a képeim. Egyébként elfogadónak tartom a magyarokat. A legtöbb ember, akivel itt találkoztam, szereti a jó vicceket, és ezzel általában bevágódom náluk.