A kifutószéria és a beteljesületlen remény csap össze, és míg a minőségtermelés egyiküknek erőlködéssel sem sikerül, addig a másiknak görcsmentesen megy.
Interscope/Universal, 2015
Ha egy kicsit végiggondoljuk, hogy Madonna mennyi mindent csinált már, hányszor váltott arculatot, szerepelt tévében, címlapon, rádióban és egyéb fontos tömegmédiumban, hány millió albumot adott el és hányszor próbálta bebizonyítani, hogy jöhet Kylie, Britney, Xtina vagy Miley, ő akkor is Madonna marad, hamar rájöhetünk, hogy tizenharmadik stúdióalbuma (nem is feltétlenül az üzenete és jelentősége, hanem eleve a létezése miatt) teljesen értelmetlen. Az énekesnő ugyanis nem csupán elérte azt a tagadhatatlanul magas lécet, amit popikonként átugorhat az ember, de olyan szintű állhatatossággal próbál még annál is feljebb jutni, hogy a szituáció már tényleg olyan, mint a súlyemelőnő ágyéka a Butthole Surfers Rembrandt Pussyhorse című lemezének hátulján: nyilván van benne kitartás, büszkeség és kemény erőfeszítés, viszont egyszerűen akkor is rossz nézni. Pedig én tényleg nagyon szerettem volna jól érezni magam a Rebel Heart közben, de ez fájdalmasan nehéz, amikor végigpásztázod a kiadvány helyrepofozására felbérelt kb. 400 producerből álló gárdát és közben azt érzed, hogy a film mindenkiről szól, csak épp a főszereplőről nem. Ha azt állítanánk, hogy ez most a könnyűzenei mainstream trendformálóinak hobbianyaga, amin egyébként pont Madonna énekel, sokkal könnyebb lenne elfogadni, hogy egy 56 éves nő magyaráz fűről, LSD-ről és ecstasy-ról, és talán kézenfekvőbb is lehetne így marketingelni a terméket, mint úgy, hogy egy olyan karakter áll a középpontjában, aki iránt lényegében egyik társadalmi réteg sem mutat érdeklődést. Sajnos egyáltalán nem meglepő, hogy húsz éve nem generált ilyen rossz kereskedelmi mutatókat a díva egyik lemeze sem, és tényleg nem érteni, mi szükség van az egészre, amikor a saját korosztálya tudja, hogy ilyen idős korban feneket mutogatni a Grammy-gálán nem figyelemfelkeltő, hanem gáz, és amikor fiataloskodni akar, miközben a fiatalokat már rég más dolgok érdeklik. Én már abban sem vagyok biztos, hogy ha a húgaimnak mutatnék róla egy képet, tudnák, ki ő.
47%
Asylum/Magneoton, 2014/2015
Az utóbbi kijelentés minden bizonnyal Charli XCX-re is igaz, bár tény, hogy a testvéremmel meg tudtuk vitatni a valamennyire itthon is befutott Boom Clap erényeit, pedig talán pont az az egyik leggyengébb szám, ami a brit reménység második korongján szerepel, ami a tengerentúlon egyébként már tavaly óta elérhető, hozzánk azonban hivatalosan csak 2015 elején érkezett. A korábbiakban a művésznő mind stúdióbeli, mind pedig színpadi teljesítménye iránt kifejeztük hódolatunkat, a pozitív véleményünk pedig csak felerősödött a Sucker hallatán, a folytatás ugyanis talán még a 2013-as bemutatkozást is veri. Virulensségben legalábbis biztosan: hiszen míg a True Romance is egy lelkiismeretesen megírt, megkomponált és előadott lemez lett, amin egy, az átlagnál kompromisszummentesebb személyiség is előtérbe került, addig itt pontosan ugyanez a helyzet, csak sokkal kicsattanóbb formában. Eleinte talán idegesítő lehet a túlságosan tinis világlátás, a viháncolás közepette töltött párnacsata-atmoszféra és a szeleburdin csapkodó megszólalás ugyanis még a kora huszonévesekben is azt az érzést kelthetik, hogy ez bizony már nem nekik való, egy idő után azonban egyenesen hiányozni fog a gondtalanul pezsgő miliő – már annak, akit nem taszít reflexből a mainstream pop. A rockista kredibilitás kipipálódik persze (Weezer- és Vampire Weekend-tagok is közreműködtek az albumon), mint ahogy Charli nehezen fékezhető perszónája is (már a nyitószámban süvölti a fuck you-kat), a dübörgő dobok és kirakatba tolt gitárok által szegélyezett megszólalás pedig továbbra is azt a benyomást keltik, hogy olyasvalakivel van dolgunk, akinek jobban a kezében van a gyeplő, mint ahogy az a slágerlisták közelében megszokott. Pedig a háttérmunkások száma itt is egészségtelenül sok, belevaló imázsa és életereje miatt XCX-től mégsem lehet annyira sajnálni a segítő kezeket, mint idősödő kolléganőjétől, így mi is őszintén szurkolunk neki, hogy a következő korongja idejére ne ő játsszon Katy Perry előtt, hanem fordítva.
83%
