Az azért jelent valamit, ha egy mozisorozat sokadik epizódja nem rejti alcímbe a sorszámát. Ott kérem, magabiztosság van. De miért ne lenne, amikor bődületes a siker?
A Halálos iramban-széria olyan, amilyen: jó ideje arcátlanul epikus, minden határt átlépően látványos, megmosolyogtatóan szentimentális – és jelentős primitívségével együtt is: helyre férfimunka. Vin Diesel érzelmeskedő verdabandája most ráadásul az egyik alaptagtól búcsúzik: e hetedik rész nem elhanyagolható dramaturgiai kérdése volt, hogy a forgatás ideje alatt (de nem a forgatás közben) elhunyt Paul Walker félbehagyott, vagy el sem kezdett, számos jelenetét hogyan pótolja a stáb. No és persze az, hogy karakterét miképpen írják ki a történetből.
Előbbire, mint ahogy azt tudni is lehetett, a CGI a válasz, s azt kell mondjam, a trükkcsapat igen tisztességes munkát végzett – még akkor is, ha mindahányszor lelepleződik a technikai brigád, vagyis az, hogy mikor láthatunk egy digitális Walkert a vásznon, s mikor az igazit. Kényelmetlen érzés, ám bizony bizarr módon mégis érdekes látni, hogyan próbál feltámasztani a számítógép egy elhunyt sztárt; korábban is voltak ilyesfajta kényszermegoldások a mozi történetében, de ilyen töménységben még sose kellett ilyesmivel élniük a készítőknek. S az eredményt látva újra csak azt kell mondanunk, maradjon ez csak vészmegoldás. Ami pedig Walker szerep szerinti távozását illeti: a játékidő legvégén, egy kellőképpen hosszú jelenetben – mely saját filmbéli univerzumából kicsit ki is billen, meg nem is –, mindenki megkapja a választ, s maradjunk annyiban, hogy az alkotók döntése logikus, „stílusbarát”, s dönthettek volna otrombábban is. Bár jobb lett volna a búcsút csak a képekre bízni talán.
De hát a Halálos iramban sose volt az a sorok között üzengetős produkció. Itt minden az, ami. Illetve olyan, mintha az lenne, ami. Mintha lenne bármi értelme a figuráknak, vagy a cselekménynek. Pedig még a fanok is elismerik: nem ezekre van szükség. Hiába rendezte ezt a részt a felkapott horror-szaki James Wan, sehol egy takarásból kiugró gyilkos baba, vagy kitekert belekkel lasszózó dühös démon, e hetedik menet se lett más, mint eszeveszett tempóban mindent legyaluló erődemonstráció. Pontosabban olyan négy-öt, igen hosszú akciójelenet erődemonstrációja, melyekben minden pörög és forog, tör és törik, zúz és zúzódik, repül és reptet, robbant és robban: hegyen-földön-égen-flaszteren-erdőben-szakadékban. Amikor meg épp szünet van, mert el kell jutni az egyik elképesztő mutatványtól a másikig, akkor jön a szokásos macsós műpoénkodás, meg a hőskönnyek szélesvászonra morzsolgatása. Nem létező képregényfigurák izmoznak, kormány előtt és autókon kívül; amikor kinyitják a szájukat, csak legyinteni lehet rájuk – amikor befogják, vagy épp a fogaikat szorítják, kiválóan lehet szórakozni rajtuk.
Mert ennyi ez, nem több, nem kevesebb: cirkusz, világszám, csak tessék, csak tessék: ilyen is lehet 2015-ben egy majd’ egymilliárd dolláros franchise. Instant, de van benne kakaó!
