A legnagyobb magyar mozik hőse, számtalan ikonikus szerep megformálója, örök sármőr, és igen, most már a Nemzet Színésze is. Beszélgetés Andorai Péterrel.

Nemrég Önt is beválasztották a Nemzet Színészei közé. Hogyan fogadta?

Ez egy fontos és megtisztelő elismerés, hisz a legkiválóbb kollégák voksoltak rám. Emellett váratlanul ért, mert a díj létrehozásakor színészberkekben pletykaszámba ment, hogy főleg azok a művészek kapják, akik 20-30 évet egy színháznál, főképp a Nemzeti Színháznál töltöttek el. Én nem tartoztam ebbe a kategóriába, tudniillik szabadúszó színészként állandóan jöttem-mentem az országban, s csak ritkán léptem fel Budapesten.

Tudatos döntés volt a vidéki színházi élet, vagy a sors hozta így?

Saját elhatározásból választottam. Nem igazán voltam a kötöttségek híve.

Nem is vágyott Budapestre?

Nem különösebben. Kedveltem a vidéki színészi életformát. Nyughatatlan, utazós természet vagyok, sose szerettem semmiféle kötöttséget.

Számos nagyszerű és emlékezetes filmben és darabban játszott. A film vagy a színház áll Önhöz közelebb?

A színházban meg kellett felelni a követelményeknek, ami egy kicsit kötöttebb és zártabb világhoz való alkalmazkodást jelentett, s ami egy jóval lineárisabb folyamat volt a darab elolvasásától a bemutatóig. Ez a munka sokkal több odafigyelést és koncentrációt követel meg általában a színésztől. A film kötetlenebb, lazább, ráadásul a filmes munkáim során változatos helyszínek is adódtak. Bőven maradt hely az improvizációnak, nem is nagyon szerettem a szöveget bemagolni, úgy éreztem, attól bemerevedett volna a szöveg. Ha nem valami klasszikus műről volt szó, akkor a rendezők nagy része engedte, hogy a saját szavaimmal töltsem ki a szerepemet, hogy még természetesebb legyen a karakter.

Az ilyen típusú kötöttséget tehát elfogadta.

Arra az időre szerettem, annyi még belefért, s az alatt mással nem is foglalkoztam.

A színházi szerepek közül melyik karakter volt az, amelyikkel leginkább azonosulni tudott, amit a saját magáénak érzett?

Tulajdonképpen mindenevő voltam. A szerepeim mindegyikét egy kicsit terápiaként fogtam fel, önmegismerési aktusként. Igyekeztem minél hitelesebben megközelíteni az eljátszott karaktert. A mélyebb, az embert jellemző aspektusok a hétköznapi életben ritkán tőrnek felszínre, de egy szerepben fölvállaltan lehet megmutatni.

Előfordult, hogy egy szerepnek köszönhetően tudott meg valamit Önmagáról?

Igen, és meglepő módon a vígjátékoknál tapasztaltam ilyesmit. A vígjátékokban tudtam úgy ellazulni és szívből játszani, ahogyan azt a nagy könyvben megírták. Szerettem komédiázni, természetesen a jó ízlés határain belül. Hála Istennek mindig jó érzékkel működött bennem egy önkontroll.

Mi a helyzet a filmmel?

Azok a rendezők, akiket korábbról ismertem, s akikkel már dolgoztam együtt, gyakran kifejezetten rám írták a szövegeket, ha már megvolt a megformálásra váró karakter. Jóformán nem is kellett szerepelni, inkább önmagamat kellett hoznom a kamera előtt. Ez engem is felszabadított egy megfelelési kényszer alól. A rendező pontosan ismerte az előnyeimet és a hátrányaimat. Ezekkel fontos tisztában lenni, mert a néző egy pillanat alatt észreveszi, ha valami hamis, akár gesztusban, akár verbálisan.


Pályája elején kapott olyan kritikákat, amik hozzásegítették ahhoz, hogy még jobb legyen?

Többnyire elfogadtak, nem nagyon akadtak extra kívánságok. Ha érezték, hogy bizonytalan vagyok, akkor besegítettek, leültünk, megbeszéltük, ezzel tehát soha nem volt gond. A film talán annyiban jobb volt, hogy a rendezővel közösen beszéltük meg a következő napi jeleneteket, hogyan érdemes megközelíteni a karaktert, s mik lehetnek a bevetésre váró, rejtett tartalékok.

Általában könnyen ment a közös munka?

Szerencsére mindig megtaláltam a hangot a rendezővel, soha nem volt konfliktusom. Hagytam, hogy alakítsanak, maximálisan megbíztam az alkotóban. Ritkán fordult elő, hogy egy rendező rám akart erőltetni valamit, de abban éreztem az ő gyengeségét, tudtam, hogy fogalma sincs arról, mit akar. Ez a fiatalok esetében gyakran fordult elő.


Gondolom, kezdetben volt egy elképzelése arról, miért a színészi pályát választja. Ha most visszagondol, ugyanazzal magyarázná a döntését? Azonos a pályakezdő és a befutott Andorai Péter válasza a miértre?

Határozottan állíthatom, hogy igen. Ráadásul a koromnál fogva is szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években nagyon intenzív színházi élet volt Magyarországon, s egy kicsit a hangsúly a vidékre is helyeződött. Nagyszerű színházak és színésztársulatok alakultak, Szolnokon, Kecskeméten, Kaposváron, Miskolcon és Győrött egyaránt. Nagy és nyüzsgő színházi élet volt.

Ez azt is jelenti, hogy régen egy pályakezdő színész könnyebben el tudott helyezkedni valamelyik színháznál?

Nem mondanám. Akkoriban erősen kötötték a szerződést a diplomához. Később magániskolák, tanodák, társulatok alakultak, s onnantól kezdve teljesen szabad volt a pálya. A dogmatikus elv, – ami akkoriban jellemezte a színházat – miszerint csak az számít színésznek, akinek diploma van a zsebében, megszűnt. Ha valakiben fantáziát, tehetséget láttak, az amatőrből rövid időn belül színésszé avanzsálódhatott.


Hogyan ítéli meg a mai magyar filmeket?

Nem egyszer azt érzem, hogy sok film az improvizációra épül. Egy-egy szerep megformálásánál majdhogynem szabad kezet kapnak a színészek, és nem véletlen, hogy a fiatal rendezők is általában ugyanazokkal a színészekkel dolgoznak a második-harmadik filmjüknél. Nem titok, én is várok már egy kiugró, nagy filmre. Egy olyan mozira, ami nem csak fesztiválokra vagy alternatív rendezvények számára készül. Jó lenne, ha hosszú sorok állnának a se nem művész, ugyanakkor se nem kommersz, hanem mindenkinek szóló filmekre a pénztárnál.

Azért vannak tehetségek...

Persze, vannak, de sokszor náluk is tapasztalom, hogy kifelé dolgoznak, valahova, és ez nem biztos, hogy jót tesz a magyar filmnek. Amikor bemondanak egy filmbemutató kapcsán egy nézettségi számot, az általában eléggé lehangoló tud lenni. Jó lenne, ha megint teltházakkal menne a magyar film.

Lenne még olyan szerep, amit nagyon szeretne eljátszani, vagy teljesen elégedett?

Nincs hiányérzetem. De ha adódna rá lehetőség, szívesen játszanék Csehovot. Rendkívül szerettem a csehovi világot, valahogy testközelinek éreztem mindig. Játszhattam is Csehov-darabban. Ahogy haladok előre a korral, úgy a szerepek is jobban behatárolnak, korhoz kötöttek, de abszolút nyitott vagyok, egy alternatív megoldásra is akár. Eljátszok egy hokedlin a konyhasarokban horgoló-kötögető vénasszonyt is, ha kell! Végül is a szórakoztatásnak a része a színjátszás, soha nem szabad elfelejteni a gyökereit.