Gyerekek, akik már suliba menet is sok mindent tanulnak – mi pedig tőlük. A mozikban az UNICEF-mozgóképeslap, a kelleténél erőteljesebb pedagógusi attitűddel.
Már rögtön a legelején, a bevezető inzerttel felénk mutat a filmkészítői mutatóujj: hé te ott, ki ülsz a mozisötétben, különös tekintettel rád, ki még iskolába jársz, hát kapj már a fejedhez, ne hisztizz! Feleltetés, meg lecke? Na ne mondd! Ím, most megmutatunk neked néhány kis hőst, akik óriási áldozatot hoznak nap mint nap, csak azért, hogy hozzáférhessenek a szervezett oktatáshoz. S bizony nem hazudik a felirat, ez is történik: jön, megy, gyalogol sok-sok kilométernyit vadállatokat kerülgetve Jackson és kishúga Kenyában; Zahira barátnőivel mászik le s föl sziklákon, emelkedőkön-lejtőkön a Magas-Atlasznál; Carlito Argentínában lovagol, derekát átfogja kistestvére, kinek minden vágya, hogy egyszer egyedül vágtasson Patagóniában – és ott van a szedett-vedett-tákolt tolószékbe kényszerült, mosolykirály Samuel is, akit nagydumás tesói tolnak és húznak az indiai iskola udvaráig. Kedves, okos, szép gyerekek, akik kedves, okos és szép felnőttek (szüleik és tanáraik) biztatnak arra, hogy tanuljanak.
Az Utam az iskolába olyan, mintha egy remek, reménykeltő dokumentumfilm játékfilmes remake-je lenne: abban Jackson elmesélné, miért tudnak félelmetesek lenni az elefántok. Itt láthatjuk eljátszva. Abban a doksiban nem mondogatnák állandóan, mint egy thrillerben, hogy jaj, el fogunk késni – mint ahogy Zahira se jegyezné meg társainak úton-útfélen és „spontán”, hogy ebben az egész iskolásdiban az a legnehezebb, hogy oda kell érni. Nem csinálnák ezt, mert majd' minden nap ezt csinálják. Kis segítői se tolnák bele felesleges pocsolyákba Samuelt – mondjuk, az lehet az ember érzése, itt se teszik: csak ők is úgy tesznek, mintha. Mert azt mondta a filmes bácsi, kell az akció. Mert a felnőtt fogyasztó (de leginkább annak elkényeztetett kölke) csak így fogja fel, mi a helyzet.
Plisson filmje persze még így, mesterkéltségével, manipulatív sutaságaival együtt is néznivaló, hasznos alkotás – csupán kicsit keveset feltételez nézőjéről. Pedig attól még nem leszünk érzékenyebbek, nyitottabbak, ha elkezdjük szégyellni magunk, csak mert jön a gyerekért az iskolabusz. Menjen Jacksonért, Carlitóért, Zahiáért, Samuelért is. Menjen mindenkiért! Megható sorsok, ugye? – ragozza nekünk a nyilvánvalót az üzenetet kissé túlrendező rendező. Igen, látjuk, mondanánk mi. Felfogjuk, átérezzük. Ezek a srácok, ezek az ragyogó szemek magukért beszélnek. Értjük őket taszigálás nélkül is, tanár úr kérem.
