Most olyan nőké a főszerep, akik nem vetik meg az elektronikus impulzusokat, a Marina & The Diamonds és Susanne Sundfør munkáit persze nem csak a lányok élvezhetik.
Warner/Magneoton, 2015
A részben görög származású Marina Diamandis produkciójáról legutóbb 2012-es második lemeze kapcsán emlékeztünk meg, amelyet némileg értetlenül fogadott az énekesnő szerves és szellemes popját a már ötéves debütalbummal megszerető közeg, és bár való igaz, hogy a Family Jewels folytatása részben lerombolta a művésznőről alkotott organikus és szabadelvű képet, az Electra Heart azonban még célzottan mainstream megszólalása ellenére sem volt rossz anyag – persze érthető, hogy a Froot érkezésével egy kicsit mindenki fellélegzett. Dübörgő elektronika helyett mivel inkább a hangszeres megoldások kerültek előtérbe, ráadásul minden eddiginél szolidabb módon. Már a korong nyitánya is sokat elárul: a lelombozott ének és a lassú zongorakíséret Diamandis csalódott hangulatát vetíti előre, ami még a tempósabb dalok ellenére is ráül a munka összegészére, viszont nem nyomja agyon azt. Kreatív szempontból ugyanis változatlanul magas színvonalon teljesít a dalszerzői zseni, a mértéktartás és a melódiaérzék még a sokszor erősen negatív érzelmi töltet ellenére is helyén van, és a szintetizátorokkal dúsított hangszerelés ellen sem tudunk szót emelni azon kívül, hogy a bemutatkozás sokszínűségétől azért érezhetően le van maradva. Az énekesnő az eddigiektől eltérően nagyrészt egymaga komponált és dolgozott (producerként is csupán az Everything Everything és Bat For Lashes felől is ismerős David Kosten ült a pult mögött), a befelé forduló dalszövegek és az árnyalt megszólalás pedig kellően rímel is a magányos alkotói folyamatra, aminek a végeredményébe indokolatlan lenne belerúgni – viszont az évi lemezátlagból nem emelkedik ki annyira, hogy rajongani tudjunk érte.
78%
Susanne Sundfør – Ten Love Songs
Warner, 2015
Susann Sundfør eddig valahogy sikeresen bújt ki a nemzetközi sajtó és zenehallgató-közeg radarja alól, hiszen a norvég származású énekesnő már ötödik nagylemezét jelentette meg, amikor a nagyvilág elkezdett foglalkozni vele, így tapasztalatlannak nem mondhatnánk a már kora tizenévesen muzsikáló hölgyet. Hazájában már maga mögött tudhat egy tisztes sikerekkel teli karriert, és minden esélye megvan arra, hogy ha idén nem is, az elkövetkezőkben ugyanezt anyaországán kívül is elmondhassa, Ten Love Songs című albumát ugyanis önmagában is erőteljes anyagként lehet elkönyvelni, hát még úgy, ha tudjuk, hány korong szerepel már az önéletrajzában. Az évek során felhalmozott kapcsolati tőkéjét ügyesen vetette be az munka készítése során: a vele korábban már együtt dolgozó Röyksopp és az M83 is elvállalt némi fazonírozást a megszólalást illetően, ami a közreműködők ismeretében nem meglepően a vérbő elektropop tengelyén mozog úgy, hogy csak eleinte érezzük azt, hogy egy másik Robynt akarnak lenyomni a torkunkon. Sundfør orgánuma karakteresen is nőies tud lenni, erőteljes sirámai pedig finom monumentalitással zengik körbe az elég terebélyesre belőtt életteret, a méretigényhez pedig némi borongósság is párosul, sőt, talán pont ez sokszor baljós, enyhén fenyegető vonás adja a munka egyediségét. Persze ez nem megy az emészthetőség kárára még akkor sem, amikor vagy vonósokkal kísért szirénének vagy egy tízperces nagyzenekari darab szól, a slágerek kellően ellenpontozzák a nagyravágyást és nem hagyják, hogy huzamosabb ideig másra terelődjön a figyelmünk. És ez nem is baj, időjárástól és hangulattól függetlenül alkalmazható ugyanis a TLS, ami alapján sajnálható, hogy csak most került látószögünkbe a skandináv dalszerzőnő.
82%
