Unokapopot játszó képzeletbeli zenekar, látókör szűkítő szemüveg, a Wannabe Records fantomkiadó (hogy mi?) - mindezt egy grafikustól. Rumi Zsófival beszélgettem.
A múlt nyarat Vermontban töltöttem a Bread and Puppet politikai aktivista színháznál. Tekinthetünk erre egyfajta gyakornokságként, de valójában egészen különbözött attól, amit hagyományosan gyakornoki munkának nevezünk. A Bread and Puppet vezetője és kitalálója, Peter Schumann kultikus figurája az amerikai alternatív színházi szcénának, emellett pedig kiváló képzőművész. Egy farmon töltöttünk 9 hetet, távol a modern világ zajától, úgy éltünk, mint egy kommuna lakói, nem volt sem térerő, sem internet, nem hallgathattunk felvett zenét, sőt, megkértek minket, hogy az elektromos kütyüket sose használjuk a közösségi terekben (mondjuk minek is – hiszen térerő híján fölöslegessé váltak).
Gyakorlatilag bármit csinálhattunk. Előfordult, hogy a konyhán dolgoztunk, vagy a farmon, máskor a hétvégi előadás előkészületein, részt vehettünk magukon az előadásokon, segítettünk Peternek a bábok elkészítésében… Hatalmas élmény volt. Egyszer még biztosan visszamegyek.
Így már értem, miért olyan bábszerűek a Tumblr-ön is megjelenő figuráid. Te magad is készítesz bábokat?
A szüleim mindketten bábszínházzal foglalkoznak, és én mindig ott tébláboltam körülöttük munka közben, úgyhogy ennek köszönhető a kötődés. Májusban lesz az első komoly bábtervezői munkám a békéscsabai bábszínházban, Veres András rendezi a Berzsián és Didekit, és ehhez készítem én a szereplőket. Semmiképp sem szeretnék Réber László bábokat csinálni – ami nehéz lesz, mert nekem is, akár bárki másnak, aki Lázár Ervin meséin nőtt fel, Berzsián és Dideki figurája egybeforrt a Réber-féle letisztult, pár vonalas képi világgal.
Odarajzol, ráír, kivág, beragaszt – ez áll a Tumblr oldalad tetején. Hogy indult a blog?
Úgy indult, mint bárki másnál, aki azért csinál magának Tumblr oldalt, mert szeretne egy rendes portfóliót készíteni. A Tumblr ehhez épp megfelelő platform. Ilyenkor az ember elkezdi feltöltögetni a dolgait, aztán rájön, hogy ez sokkal több is lehet, mint egy egyszeri portfólió. Igazából nem szerettem volna blogolni, csak akartam egy felületet, amint meg tudom mutatni a dolgaimat… amiért elkezdtem, azt a funkcióját már nem tölti be. Mert annyira sok személyes poszt került fel, hogy a blogomat már egyáltalán nem mutathatom meg „rendes munkaként”. Portfólióm azóta sincs, viszont a blog szépen kinőtte magát. Olyannyira, hogy nyáron jól is esett a hosszabb szünet, mert már éreztem, hogy kezdi átvenni az irányítást az életem felett.
A képeidet böngészve feltűnt, hogy szinte sosem rajzolsz sima papírra, mindig vagy füzetlapra, vagy könyvlapra…
A könyvek mindig is fontos szerepet töltöttek be az életemben. Szeretek olvasni és történetet mesélni. Először író akartam lenni, aztán rájöttem, hogy az írás nem megy olyan könnyen, mint ahogy szeretném, rajzolni sokkal gyorsabb (és én is, mint mindenki, a kisebb ellenállás felé haladok), azután illusztrátor szerettem volna lenni, mára ez is átalakult… a könyv megmaradt, csak egészen más kontextusban. Szoktam talált, guberált vagy antikváriumban fillérekért vett könyvekbe rajzolni. Először mindig meg kell győznöm magamat arról, hogy az adott darab már tényleg nem kell senkinek, teljesen érdektelen, idejétmúlt (pl. egy szocializmusból megmaradt tankönyv). Ha ez sikerült, akkor el tudok kezdeni rajzolni bele bűntudat nélkül. Ezen felül mindig van egyszerre legalább négy-öt. Ebből egy „rendes”, jó minőségű papírral. A többi lomtalanított, talált, régi darab. Szeretem a füzet formátumot. Az ember bárhol elő tudja venni, és folytatni tudja, amit elkezdett.
Szerintem az egyik legizgalmasabb projekted a Wannabe Records. Miért alapít valaki egy fake-lemezkiadót, amely képzeletbeli zenekarok nem létező lemezeinek felvételével, kiadásával és forgalmazásával foglalkozik?
Az egész játéknak indult. Dorina barátnőmmel és a húgommal (Molnár Dorina és Rumi Bori a Wannabe Records „társtulajdonosai” – a szerk.) sokat szórakoztunk egy időben azzal, hogy ha hallottunk vagy kitaláltunk valamilyen vicces szókapcsolatot, arra rögtön rávágtuk, hogy „na, ez milyen jó zenekar név lenne”. Aztán arra gondoltunk, hogy akár meg is csinálhatnánk pár ilyen képzeletbeli zenekart. Terveztünk nekik albumot, kitaláltunk számcímeket, megszülettek a lemezborítók, a zenekarokhoz háttérsztorit írtunk, aztán idővel még tovább mentünk, és meghirdettük az első Wannabe Records bulit. Leginkább azért, mert azt vettük észre a barátaimmal, hogy az emberek nem szeretnek kortárs kiállításokra járni. Vagy ha el is mennek, nem tudják, hogyan viselkedjenek ott. Ezért szerettünk volna egy olyan kiállítást csinálni, ahol mindenki komfortosan érezheti magát. A Wannabe Records bulikon megmutatjuk a képzeletbeli zenekarok lemezborítóit, albumait, emellett pedig mindig meghívunk egy zenekart, úgyhogy szól a zene, lehet enni, inni és kiállítást nézni.
Melyik a kedvenc képzeletbeli zenekarod?
A testvéremnek van egy nagyon jó bandája, az Astronauts on the Beach. Ők egy űrbéli házaspár, akik néha a Földre jönnek zenélni. A sajátjaim közül az egyik kedvenc a Dessert for Dinasaurs – ez az együttes „unokapopot” játszik. Akkor találtam ki, amikor Franciaországban egy Milan nevű kisfiúra vigyáztam. Az akkor megszületett album minden száma azokhoz a dolgokhoz kapcsolódott, amiket Milánnal játszottunk.
Sosem akarták még lenyúlni egyik másik zenekarotok nevét már létező együttesek?
Történt már ilyen. A húgom egyik nevét kinézte magának egyszer egy banda, de ő nem adta oda. Engem pedig nemrég kerestek meg azzal – még nem árulhatom el, kik –, hogy épp az előbb említett zenekart meg akarják csinálni. Ebből valószínűleg a jövőben lesz egy nagyobb projekt, a soron következő Wannabe buliban fogjuk felfedni a részleteket. Mindig is ez volt az álmunk, hogy valaki ismert zenész felfigyeljen a pszeudo-zenekarainkra, és életre keltse egyiket-másikat.
Bizonyos képeid inkább napló jellegűek, mások meg, ha nem is politikusak, de a közhangulatra reflektálnak…
A diplomakiállításra egy koncept munkát csináltam. Készítettem egy szemüveget, aminek tömör a lencséje, nem látsz rajta keresztül. Egyetlen pici lyuk van csak a közepén, ami körül van egy szaggatott vonal, és egy kicsi olló, a szemüveg szárára pedig rá van írva a következő mondat: „szűk látókörét, kérjük vágja ki a vonal mentén!”. Ezt úgy mutattam be, mint egy gyógyászati segédeszközt, készítettem hozzá egy nagy bannert is, amin be volt fotózva a szemüveg embereken, és valami ilyesmi volt a reklámszöveg: „túl toleránsnak érzi magát? Túl sok szemszögből látja mások problémáit” itt ez a szemüveg, ezzel könnyedén szűkíthető a szemszög. Még van egy csomó ilyen szemüvegem. Következő választásokkor talán felhasználom őket…
Szerinted egy képzőművésznek állást kell foglalnia közéleti kérdésekben, politikában?
Érdekel a politika, de eddig igyekeztem a blogomtól távol tartani. Most keresgélem, hogy a politikusságomat hogyan tudom megtalálni a munkáimban. Sokat gondolkodom ezen, mióta visszajöttem a Bread and Puppettől. Magyarországon a politikai művészetnek nincs nagyon tere. Ez nyilvánvalóan a rendszerváltás maradványa, a volt szocialista országok betegsége… nálunk mintha lenéznék a politikai művészetet, hisz az „olyan ízléstelen dolog” – mondják... Itthon valahogy még mindig az az általános elképzelés, hogy a művész az elefántcsont tornyában él és „alkot” nagy magányában, a képzőművészetnek pedig nem feladata foglalkozni a politikával, az életünkkel… szerintem pedig feladata nagyon is. De persze egy olyan országban, ahol a legtöbb képzőművész állami pénzekből tud megélni (és emiatt senki nem kárhoztatható), ott nyilvánvalóan nehezebb erről gondolkodni.
