Csütörtökön láthatja a Nemzeti Színház közönsége az Arlequin, a szerelem által pallérozva című előadást a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM).
A Piccola Familia nevű francia társulat nagy sikerű Marivaux-produkcióját Thomas Jolly, a francia színház fenegyereke rendezte, aki el is kíséri az előadást Budapestre.
A 33 éves rendező színészként kezdte pályafutását, a Rennes-ben működő Théatre National de Bretagne (TNB) színművészeti főiskolájának elvégzését követően öt osztálytársával saját társulatot alapított. Első előadásukban, a 2006 szeptemberében bemutatott az Arlequin, a szerelem által pallérozva című komédiában Jolly a címszerepet alakította.
"A semmiből hoztuk létre az előadást, nem volt egyáltalán pénzünk rá. Mi magunk varrtuk a jelmezeket és készítettük a díszleteket" - emlékezett vissza a kezdetekre az MTI-nek Párizsban adott interjúban a rendező.
Az előadással a Piccola Familia azonnal berobbant a francia színházi életbe. "A darab rólunk szólt: a kegyetlen valósággal szembesülő, magukat kereső fiatalokról" - hangsúlyozta a rendező. A társulat négy évig turnézott a darabbal országszerte és külföldön. "Ezalatt kicsit belefáradtunk, már nem álltak olyan közel hozzánk a szerepek, hiányzott az előadásból a frissesség, ezért levettük a műsorról".
Thomas Jolly egy évvel később a Centre dramatique régional de Haute-Normandie végzős hallgatóival felújította a produkciót, és ők azóta is folyamatosan játsszák. "Át akartam örökíteni az előadást egy fiatalabb színészgenerációnak, de ügyeltem arra, hogy ne szó szerinti másolat szülessen".
Az Arlequin Marivaux második komédiája, 1730-ban írta olasz színészeknek, akik nem beszéltek franciául, ezért a darab nyelvezete - ellentétben Marivaux későbbi darabjaival - nagyon tömör, úgyszólván minimalista, a rendező szerint sokban hasonlít is a kortárs beszédmódra.
A történet az ártatlan, tiszta szerelmi érzés következményeiről szól. A tündér által elrabolt Arlequin a darab elején még gyermek, kizárólag az evés, az ivás és a játék érdekli. A szerelem teszi finom és okos fiatalemberré, akkor kezd beszélni is. Az érzelmi sokk ébreszti rá arra, hogy alkalmazkodnia kell a hazugsággal, árulásokkal és féltékenységgel teli durva világhoz, amely körülveszi. Sikerül győzedelmeskednie, de közben gonosz emberré válik.
"Pályakezdő színészként fantasztikus volt ezt a szerepet játszani, mert akkoriban az foglalkoztatott, hogy a gyermeki kíváncsiságot és tisztaságot megőrizve hogyan tudok úgy felnőtté válni, hogy közben ne legyek kegyetlen. Erre a kérdésre kerestem a választ a darabbal. Ez egy ellenpéldaként szolgáló fiatalember története" - mondja a rendező.
A darab szerinte azt a kérdést feszegeti, hogy a világ dolgaira konstruktív hozzáállással, a másik megértésével érdemes reagálni vagy inkább konfrontálódva. "Szorongás vagy kíváncsiság között kell választanunk, és az azonnali elutasítás helyett mindig érdemes a másként gondolkodókkal vitázni. A mai világban leginkább az okozza a gondot, hogy az ostobább, sötétebb és erőszakosabb utat választják az emberek, miközben számos előremutató megoldás is létezhet. Erről szól az Arlequin."
A felújított változat, amelyet a budapesti közönség láthat, "sötétebb, erőszakosabb, reménytelenebb" az eredeti előadásnál a rendező szerint, időközben ugyanis ő maga is sok mindent megtapasztalt a szerelemről, és arról, hogyan változtathat meg egy embert a hatalom.
A commedia dell'arte műfaját az előadásban az erősen maszkírozott arcokkal és az azokra koncentráló fényekkel idézte meg a rendező, illetve a háttérben vetített álomképekkel. A gyorsan pergő történetben a szereplők hangulatváltása fizikailag is virtuozitást követel a színészektől. Az erős színeket használó vizualitás, a grafika és az apró kellékek használata Thomas Jolly valamennyi rendezésére jellemző.
"Szeretem, ha a színpad egy varázsdobozra emlékeztet. Ugyanakkor takarékosan, kevés díszlettel dolgozom, az a jó, ha szinte a semmiből születik meg a színházi varázs, és vezet el minket az álmok és a fantázia világába" - vallja a rendező.
"Nálam a színészek vannak előtérben, mindig szemtől szembe játszanak a közönséggel. Azt akarom elérni, hogy az előadás idejére a színészek és a nézők ugyanazon a helyen legyenek, és a nézők érezzék, hogy ők is szerves részei a produkciónak, akkor is, ha nincsenek konkrét kiszólások a darabból".
Jolly nem hisz a magányos "sztárrendezőkre" építő színházban, amely az 1980-as években jött divatba világszerte. Emlékeztet arra, hogy korábban a társulatra figyelt inkább a világ, nem a rendező volt a lényeges. Franciaországban néhány éve ismét az ilyen független csapatok munkái váltak érdekessé az új generáció feltűnésének köszönhetően, amelynek tagjai hosszú távú közös munkákban gondolkodnak.
Jolly szerint a rendező nem lehet "mindenható főnök", aki feladatot oszt ki a bábként funkcionáló színészeknek és "üzen" a közönségnek. Meggyőződése szerint a színészek is alkotó művészek, akiknek a jelmezeik kiválasztásával vagy improvizációkon keresztül maguknak kell rátalálniuk a figurákra. A rendező dolga pedig az, hogy bevezesse a nézőket a darab szerzőjének világába, és ügyeljen arra, hogy az előadás koherensen működjön.
Jolly tavaly ősszel Moszkvában, a népszerű Gogol-központban is színre vitte a Marivaux-darabot orosz színészekkel.
A Piccola Familia 2009-ben elnyerte a párizsi Odéon Színházban rendezett Impatience Fesztivál közönségdíját. Shakespeare VI. Henrik című drámájából készült 18 órás előadásuk a tavalyi Avignoni Fesztivál legnagyobb szenzációja volt. A négy év próbafolyamatot követően bemutatott maratoni előadást májusban tűzi műsorára a párizsi Odéon Színház.
Forrás: MTI
