Sztárparádés, sorozatgyilkosos, történelmi amerikai dráma – vagy sztárparádés, szovjetuniós, moralizálós, történelmi amerikai thriller? Ez a hét legfontosabb mozipremierje.
A 44. gyermek mindkettő szeretne lenni, de ahogy az ilyesfajta kettős vállalásoknál sűrűn megesik, végül a köztes, unalmasabbik résben találja magát, s ott tépelődik tovább. Még jó, hogy Tom Hardy minden körülmények között kiváló színész.
Valóban érdemes Hardy – vagy, ahogy egy nagyon kedves barátom emlegeti őt rajongva, „Hardyka” – felől közelíteni e kétségtelenül míves könyvadaptációhoz: a hamarosan a multiplexeket minden gyanú szerint letaroló, új Mad Max-mozi címszereplője ugyanazt hozza, mint amit már jó ideje megtalált magának. Ugyanis, ha épp azt kívánják tőle, a hasonló korú pályatársak közül nála jobban senki se képes megjeleníteni a csupaszív mackót, akiben azért mindig benne van a mindent elpusztító detonáció lehetősége. Irtó nagy feszültségeket képes érzékeltetni a fiatalember, s mi tagadás, most is van mit, elvégre, az egész sztálini hazugságbirodalmat kéne itt érzékeltetni, vagyis azt, hogy még az államhatóság mindenre felkészült embereinek is fel kellett kötni anno az egyenruhát, ha a hivatalos propagandát meghazudtolva el szerettek volna kapni egy megátalkodott serial killert. Mert ugye, a Paradicsomban nincs gyilkosság, mondta a nagy tanító, s mondják itt a kis és nagyobb tanítványok, nem csak mondják, az orrunk alá dörgölik – a keletre tévedt, álomgyári mórickák már csak ilyenek, mindent elmondanak sokszor, s még párszor: jól betanult akcentussal, angolul, hogyan másképp.
Az akcentushoz persze fontoskodó hangvétel dukál – szerencsénkre a stáb azt is tudja, hogy e modorban az igazán jó színészek tudnak csak igazán elfogadhatóak lenni. Belőlük pedig tényleg nincs hiány a Csehországban megtalált szovjet díszletek között: Hardy elvtársnak olyan nagy nevek segítenek, vagy épp tesznek keresztbe, mint Gary Oldman, Noomi Rapace, Vincent Cassel, Joel Kinnaman vagy Paddy Considine. Szép társulat, s teszik is a dolgukat – kár, hogy a dolguk kimerül leginkább abban, hogy a körülményeken szörnyülködjenek, esetleg rajzfilmesen túlhevített elvakultsággal a hatalmat szolgálják. Embernek maradni egy olyan világban, ahol a legtöbb szamovár és vodkás üveg mögött besúgók lapulnak, nem könnyű feladat – imigyen inognak a hollywoodi megrendelésre értetlenkedő fejek. Igen ám, csak közben lenne itt a megrendülés mellett egy zsánerszerű feladat is: megtalálni azt az elmebeteget, aki gyerekeket mészárol – imigyen meg azok az elvárások türelmetlenkednek, melyekhez az álmosságtól lekonyuló nézői fejek tartoznak sajnos.
Nem dőlt hát meg a sok éves hagyomány: ha az álomgyáriaknak köze van egy hasonló mozihoz, legyen az alapanyag bármennyire is európai, be kell érnünk a messziről jött ember nézőpontjával. Mégpedig azéval, aki ugyan szépen fel tud öltözni korhű jelmezekbe, ám valamiért csak gyengécske elképzelései vannak arról, hogyan is mentek arrafelé úgy igazán a dolgok. A képzelet persze sok mindenre képes, akár még egy ütős produkciót is össze tud hozni, ha úgy hozza az élet. Hát, most csak egy ilyen közepes jött ki belőle. Rokon témában még mindig a húsz éve forgatott X Polgártárs a jobb film, igaz, az tévére készült. Úgyhogy engedtessék meg Daniel Espinosának, hogy a mozis kategóriát megnyerje magának. Engedtessék! Rajtam aztán nem múlik a dolog.
