Viszonylag ritka a rendezői hármas – első blikkre túlzásnak is tűnik. Pláne egy olyan filmnél, amelyben csak hosszasabban bele kell nézni a főhős szemébe, s mindent tudunk.
Persze, a stáb okkal-joggal kapott díjat Cannes-ban, elvégre, az olyan arcot, mint amilyen Angélique Litzemburgeré, meg kell találni. Pontosabban: rá kell találni. Észre kell venni azt, hogy ő és sorsa: filmre való. Hogy 90 perces nagyjátékfilmre, vagy nagyon erős rövidebbre, no, az már vita tárgya lehet a Party Girl esetében. Mindenesetre, mielőtt erről filóznánk, tényleg vessünk egy elemzősebb pillantást erre a 60 éves hölgyre, aki tulajdonképpen önmagát alakítja. Hát, van benne valami, mondhatnánk. Sokféle valami van benne. Azok a valószínűtlen loknik, az a rengeteg bizsu, s az a tekintet... Na meg, ahogy Angélique (néni) dohányzik: kevesen tudnak olyan sokat jelentően füstölögni, közben pedig nézni fátyolosan. A hova is? Hát ez az: ki tudja, hova. A boldogtalansága megfejthetetlenségébe.
E Party Girl már régen nem számít jó partinak. Vagy a jó partik nem keresik őt. Elvileg táncosnő a kisvárosi lebujban, ám erotikusan tekeregni sose látjuk. Régi bútordarab. Oda tartozik. Támasztja a pultot, s cigizik (sokat) és iszik (nagyon sokat). Úgy cigarettázik, azokkal a jellemzőkkel, melyeket fentebb említettem, s úgy iszik, azzal a néma elkeseredettséggel, ahogy azok szoktak, akik önmagukat se értik már igazán. Aztán, jön egy pali, régi kuncsaft, s megkéri a kezét. Igen a válasz. De látjuk mi már akkor, hogy nemet gondol. Illetve, nem gondol tán nemet – csak nem tudja, mit gondol helyette. Mert ami van, azt látja, s például felnőtt gyermekei is mondják neki: sehova se vezet. Változtatni kéne. Angélique nem akar változtatni. Nem akar a földön járni. Pedig lebegni már kénytelen. Így hát belemegy a dologba. Az esküvő napja pedig közeleg.
De hiába közeleg, tudjuk mi már, nagyjából mi lesz, ha eljön. Nem azért, mert láttunk már hasonlót eleget (mozgóképen és a szomszédos kocsmában egyaránt), s nem is azért, mert lekurváznánk Angéliquét – minek tennénk, sokféle sors van, amiből nem tud a gazdája kiszabadulni. Az övé ilyen, ő ebből nem tud. Erről szól hát a film – csakhogy, valóban az a helyzet, hogy ehhez nem szükségeltetik az egészestés forma. Hiszen tényleg minden ott van Angélique Litzemburger tekintetében. Az összetört álmok, az önző hibák, a tévedések. És a bezártság, melyből még mindig egy kislány pislog rá a külvilágra. Aki egykor tán a legszebb volt a vidéken – de ma már nem az. Ma már nem lehet az. Ehhez a történethez elég lenne a Party Girl első néhány perce. Meg a legvége, ahol megszólal a kanadai Michelle Gurevich, alias Chinawoman zseniális címadó dala.
A köztes időtöltés, ha nem is felesleges, de nem tesz hozzá Angélique-hez sokat. Legfeljebb elnyújtja a nyilvánvalót.
