Félünk? Elutasítunk? Mire várunk és meddig? Lélek és önvizsgálat, érzelmi tabló és felcímkézett képek. Illés Katalin fotókiállításán jártunk a Fugában.

„A színek élénkek, mint a tévéképernyő reklámjai, az arcok szinte halottian hibátlanok. Elfogulatlanok ezek a képek, ám mégis van bennük valami szomorúság, mert a rajtuk szereplő nők minden porcikája azt üzeni, hogy még innen vannak valaminek, a néző pedig pontosan látja, hogy túl vannak rajta.” (Részlet Tóth Krisztina író és műfordító, kiállítás megnyitó beszédéből)

Illés Katalin fotóművész 2012 óta tagja a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának (FFS), 2014-ben és idén másodszor nyerte el a Pécsi József ösztöndíjat. Évek óta foglalkoztatják a női mentális és pszichés állapotok, illetve azok kortárs képi megjelenítései. Első önálló bemutatkozása, a KOLLEKCIÓ - női személyes rejtélyes wunderkammer című kiállítása kapcsán beszélgettünk tudatosságról, véletlenről, és az időtlenség misztériumáról.

Magyar szakos bölcsész diplomáddal néhány évvel ezelőtt beiratkoztál egy fotóiskolába. Milyen tapasztalatokkal indultál neki a pályának?

Sajnos már megszűnt ez az iskola, – a Fotografus.hu – de én nagyon szerettem. Leginkább egyfajta szemléletet adott, megtanított képekben gondolkodni, képekkel kommunikálni. Olyan kiváló tanáraink voltak, mint Eperjesi Ágnes, Gőbölyös Luca, Illés Barna, Gulyás Miklós. Ők valamennyien a MOME, a KME és a BKF tanárai. Eleinte egy komolyabb fotóműteremben voltam asszisztens Ritter Doron mellett, majd ezzel párhuzamosan Dobos Tamás mellett kezdtem dolgozni. Ami Tamás saját alkotói munkásságát illeti, filmre dolgozik – ez, és a fotózáshoz, a szakmaisághoz való hozzáállása erősen hatott rám.

A képeiden valóban látszik, hogy filmre készültek, és az is, hogy nagyon tudatosan komponálod meg őket. Nem jellemző rád, hogy pillanatokat kapsz el?

Nem igazán, mindig van valami koncepcióm.  A kiindulópont lehet egy kép, ami megjelenik a lelki szemeim előtt, de lehet egy hosszas gondolatfolyam konkrét leképezése. Ebben az esetben a verbálisnak tekinthető alapok összegződnek és formálódnak képpé. Ezek után nem tudok megállni, folyamatosan dolgozik bennem a kép, amíg el nem készül. Ennek természetesen oroszlánrésze a szervezés, a részletek kidolgozása – helyszín, szereplők, ruhák leszervezése, beszerzése stb. Tulajdonképpen maga a rendezés a fő aktusa a fotózásnak, az exponálás pillanata már „csak” a végeredmény.

Profi modellekkel vagy inkább amatőr szereplőkkel dolgozol?

Ez teljesen változó. Többségében az „utca emberét” fotózom olyan körülmények között, ahogyan profi modellekkel szokták. Igyekszem ezzel is hangsúlyokat adni. Olyan lányokat, nőket kérek fel, akik természetességükkel és a pozitív értelemben vett hétköznapiságukkal is kommunikálnak, hozzátesznek a képekhez. Fontos, hogy az ezeken a képeken megjelenő lelki rezdülések olyan tablóvá rendeződjenek, melyben a néző már az általa is megélt érzelmi állapotokra ismerhet, és a képekben tett állásfoglalások kapaszkodókat jelenthetnek számára. Például a várótermi jelenet biztosan egészen másképp nézne ki, ha profi modellekkel valósítottam volna meg, általuk mindenképp sok olyan plusz tartalom rakódna rá a képre, amiktől most pont, hogy mentesíteni szerettem volna a tartalmat.

Igen, nagyon szeretnék, nyáron már tettem rá egy kísérletet. Végül másként alakult, de abszolút a terveim közt szerepel. Ebben a sorozatban van egy kép, ami szorosan kapcsolódik a személyhez, mint szimbolikus karakterhez, olyan mintha egy színházi jelenetsor egy képkockája lenne. Ez a kép sajnos itt a Fugában nem volt kiállítva.

Milyen fényképezőgépet használsz legszívesebben?

Analóg technikát használok, a formátumot pedig mindig a kép határozza meg. A kis- és középformátumot nagyon szeretem, mert kényelmes, igazán női kézbe való. Csak kicsit bonyolultabb, mintha digitális kamerával fotózna az ember. Ezzel szemben, ha síkfilmre fotózom, akkor mindig segít a férjem – Illés Barna. Neki ez a vérében van, nekem nagyon sok energiámat venné el a képkészítéstől az, ha én szerelném össze és csinálnám végig a precíziós procedúrát. Ezer dologra kell figyelni. Így sem könnyű sokszor a lepel alatt silabizálni a széleken sötétedő, fejjel lefelé állított képet, amin keresztbe-kasul futnak a mattüveg gridjei.

Mindig is érzékeny voltam, azt hiszem a szó minden értelmében, mégis fontosnak tartom, hogy erős és tudatos maradjak. Ez a kettősség jellemzi viszonyulásaim többségét. Munkáim általában női szereplőkön keresztül kommunikálnak kezdve a nagymamámtól, aki a személyes emlékezetemmel átitatott heroikus női alakká válik. Később a várandósságaim inspiráltak befele nézésre, önreflexióra, s így az addig ösztönösen fotózott nő ezután tudatos fókusszá vált.

A fotóidról úgy tűnik, nemcsak a férfi-nő kapcsolat, hanem a női önmegismerés témája is foglalkoztat…

A női lélek rezdüléseit próbálom katalogizálni, ami távoli és egyben elérhetetlen célt jelent. A Kollekció Fugában kiállított képei a harmonikus lélekállapot elvesztésének helyzeteit rögzítik, ahol a mozgatórugó a félelem. Az elutasítottságtól való félelem. Ahol megjelenik a félelem, ott a szabadság korlátozódik, önbizalomhiány alakul ki. Hőseim ezekkel a korlátokkal, falakkal veszik körül magukat, ülnek és várnak, készen vannak. A transzparens fal viszont ott van, és ezt sokan látják. A Várótermi jelenetsor tipikus példája ennek a jelenségnek: egy készenléti, várakozó állapot, amikor valaki nem érti, miért nem jön a változás, miközben erre belül kellene készen állnia. Az angyal emelkedés elvágyódás különlét sérült stabil szárny című képben elkezd lazulni a feszes téma, hősöm felszabadul, erőt sugárzó, tiszta és hibátlan. Most ebbe az irányba figyelek, biztosan a képeken is látszani fog.

A képekhez címkék, fogalmak is társulnak. Ez a mostani kiállítás jellegzetessége vagy egyébként is szeretsz támpontokat adni a nézőknek?

Egy korábbi, az FFS által létrehozott Átlátás projekt keretein belül megrendezett kiállításon a képek fekete-fehérek, archívum-szerűen katalogizáltak voltak. Innen jött az ötlet, hogy a képeket a továbbiakban is címkékkel lássam el, melyek gondolataink cikázásának analógiájaként működnek. A képeket kísérve úgy jelennek meg, mint ahogyan a külvilág ingerei folyamatos egymásra hatásban és mozgásban élve leképeződnek bennünk. A sorok behálózzák a képeket – segítségükkel akár teljesen el is tudom emelni a nézőt a képtől – és egymásba vezetik őket.

További információ a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának Illés Katalin lapján érhetők el.