A Szabó Benedek és a Galaxisok ismét egyedülállóan magyarázza el azt, ami mindannyiunkban ott motoszkál, a Prodigy pedig, hát, az pontosan olyan, mint a Prodigy.

Szabó Benedek és a Galaxisok – A Legszebb Éveink
Szerzői kiadás, 2015

Az ember mindig gondolkodik, hogy hogyan kezdjen el mesélni valamiről, ami nagyon megérinti és közel áll hozzá és úgy érzi, hogy az ő szavait fogalmazták meg olyanok, akik jobban fogalmaznak nála és nem hagyták abba a gitárleckéket két hónap után, hogy hogyan kezdje az egész történetet, hogy valami személyes rávezetéssel a közös dél-alföldi/vidéki eredetre, vagy hogy valami megindító mondatba fogalmazza bele, hogy amikor a héten ébren volt, nem főzött, fürdött, vagy az új Prodigy-n rökönyödött meg, akkor végig az új Szabó Benedek-lemezt hallgatta, utcán, otthon, jókedvében, és azért, hogy jókedve legyen. De már nem kell gondolkoznom semmin, mert hirtelen mindkét dolgot letudtam. Ez már a Benedek második saját + a Galaxisok nevén kiadott lemeze, ami nagyon összetartozik az előzővel abban a tekintetben, hogy az elmúlt esztendők változó körülményeiből és növekvő élettapasztalataiból, illetve a kevésbé kilátástalan hangulatból adódó pozitivitáson kívül nem sokban különbözik tőle. Mint ahogy a lemezen szereplő gondolatok sem nagyon különböznek azoktól, mint amik az én, a csoporttársaim vagy az értékesítő/aktuárius barátaim fejében mozgolódnak, miközben azon agyalunk, kell e nekünk az a sokadik cigi vagy inkább húzzunk haza. És ez is azért nagyon jó, pont, mint a Courtney Barnett, mert olyan, mintha rólad vagy rólam beszélne a lemez, és jó érzés azzal tisztában lenni, hogy többen vagytok abban a kétségekkel teli gödörben, amiben azt hitted, hogy egyedül fogsz megfulladni. A rímek úgy szellemesek, hogy nem kellett költőnek lenni hozzájuk, a dalok pedig úgy vannak rendben, hogy a Robert Fripp-iskolát kijárása nélkül is büszkén vállalhatóak, és bár meggyőződésem, hogy engem a Benedek utál, az, hogy szerinte meg őt utálja/utálta mindenki, segít.

Szabó Benedekékkel május 10-én vasárnap találkozhatsz a Budaörsi Fesztiválon, a PostArtban játszanak 21:00-tól!
The Prodigy – The Day Is My Enemy
Cooking Vinyl, 2015


Szóval az új Prodigy olyan, hogy szakmai szemmel csak örülni lehet neki. Mint a szakácsnak a ham & eggs vagy a vízvezeték-szerelőnek a csaptelep-csere, a kritikusnak kb. ugyanannyi erőfeszítésbe telik összeszedni a gondolatait egy albumról, amiről sok gondolatot nem nagyon lehet összeszedni. És én ennek örülök. Míg a Natalie Press-t vagy a LoneLady-t tizenötször kellett lenyomnom a torkomon,hogy összefogalmazzak egy bekezdést, addig a The Day Is My Enemy-t pontosan elég egyetlenegyszer végighallgatni, hogy minden zegzugát kitakarítsd. A legkorábbi emlékem a zenekarról a színes hajú, nyelvpiercinges Keith Flint óriásplakátja, így számomra születési adottságokból homályos volt az, amit az igazi rajongók szerint az igazi Prodigy csinált, de mivel az azóta feltérképezett Music For The Jilted Generation sem azt adta vissza nekem 2008-2009-ben, amit a habzó szájú ravereknek ’94-ben, eleve hátrányból indulok, ha a produkció dicsőítéséről van szó. Persze az új lemezzel kapcsolatban nincs olyan, hogy hátrány. Mivel mindenki azt szeret, amit akar, nem szívesen mondom semmire, hogy borzasztó, viszont azt sem mondom szívesen, hogy a Kerrang! magazin szerkesztőségében dolgozni jó, mert ahol erre az albumra adnak 10/10-et, ott roppant nyomasztó lehet a közhangulat. Elsősorban nem azért vagyok képtelen elviselni a TDIME-t, mert kifinomult vagyok, szeretem a Shins-t meg ilyenek, hanem azért, mert tényleg olyan, mint egy videojáték, amit már huszonötször kijátszottál. Értem én, meg kell élni, idén is lesz Rock Am Ring és ilyen ábrázattal mégsem lehet Albert Hammond-féle singer-songwriter maszlagot játszani, de azért akkor is. Szégyelljék magukat