„Jókai félbehagyja az olvasást; / Ady lázát vizes lepedő sem hűti le; / Liszt ujjai alól eltolják a zongorát.” Tessék felolvasni ezt a verset minden hiradó előtt!

A költők elbeszélnek egymás mellett. Nem olvassák egymást. Irigyek és féltékenyek egymásra. Szeretik az egyiket és gyűlölik a másikat. Ki tudja miért. Nem lehet elírni a másik elől a jó verseket. A verseket amúgy sem írjuk. Szóval – tapasztalatból mondom, hogy a költők éppen olyanok, mint bármely más emberek. Elnézést kérek a bármelyektől. Csak annyiban különböznek, hogy közben verseket írnak. Jobb-rosszabb verseket, de azért azt felismered, ha egy költő versét olvasod. Érzel egy ízt, illatot, különös színt látsz, valami olyasmi különös színt, illatot, ízt, ami csak arra a költőre jellemző. Oravecz Péter verseinek az íze a mély, ibériai vörösbor íze, amint a hajszálvékonyra vágott sós sonkával és sűrű olivaolajjal meghintett tapasz falatkára iszod. Máskor meg belengi egy üde, friss mosás utáni illat verseit, amikor a ruhákat a városban egy háztetőn szárítják és mellettük valaki flamenco gitárral játszik. Látom a zöldet és a bordót verseiben, mégis inkább az ultramarin az, amely elő-elő villan, mint egy alabástrom fehér bőrű nő karján az erezet. Mondom, a költők elbeszélnek egymás mellett, s ezt az első bekezdést csak az értheti, aki olvasott már Oravecz Péter verseket. Úgyhogy jobb, ha kinyitjuk a könyvet, aminek címe: Tigrisfogat

Legutóbbi kötetéről – a Tökéletes délutánról – Gaborják Ádám azt írta, hogy „hazatérés és összegzés” volt, s aki ismeri azt a finom kis kötetet, alighanem egyetért vele. De vajon akkor mi a Tigrisfogat? És ha már tigriseket fogtunk be magunk elé, merre húznak minket? Amikor az ember végigolvassa először ezt a verseskötet valahol Pablo Neruda versei és a Berlin fölött az ég angyalainak hangja közötti rezgést érez, éppen ezért jobb, ha nekifut másodszorra is. Másodszorra már össze-vissza olvastam. S végül kiválasztottam magamnak néhány sort, néhány verset, amit még napokig forgattam magamban. Ezekről írok most, tudva, hogy másnak más sorok és más versek lennének, amelyek „bekarcolnak”, s rólam, hogy ezeket választottam lehet többet elmondanak, mint magáról a költőről. De az is lehet, hogy nem.

Persze beszélhetnék a spanyol világ áttűnéséről a magyar valóságba, akár Pedro Ravez vagy Frida Khalo, akár a bossa nova vagy más zenei utalások révén, mégis engem inkább Oravecz Péter verseiben az vitt magával, ahogy a mából az örök felé mozdul, ahogy a szerelem pillanatait a lét mélysége felé tágítja. Nem félek kimondani, hogy azt vizsgáltam: milyen költő ez a Peti?

És különös eredményre jutottam. A SZŐNYEGPOROLÓK című hosszú versében a gyermekkor elmúlt horizontja jelenné tágul, az emlékekre egy önreflexív, csöndes és kissé talán önmagát megmosolygó férfi felel. A szőnyegporolók - ahogy a költő mondja - „ezek az esztétikailag felbecsülhetetlenül alacsony értéket képviselő / ormótlan vasszerkezetek többet tudnak rólunk, mint saját szüleink” melyekkel ő „kettesben tudott maradni”. És én elképzelem Oravecz Pétert, gyerekként, ahogy egy szőnyegporoló csövébe súgja titkait, és megértem és elkezdem szeretni. Aztán valahogy úgy jönnek a versek, hogy mindig el tudnak lökni, el tudnak távolítani. Amikor közel érzed, akkor lök a legtávolabbra. Ez a trükkje. Számára a TELIHOLD nem más, mint amikor „Éjsötét tavon /fodrozódik egy vissza-/pillantó tükör.” És mond ám még ilyeneket.

A legjobb versek  hangsúlyozom: számomra – azonban csak ezután jöttek. A HENRY ROUSSEAU vagy az ÁLMOSKÖNYV, ha megértitek, hogy Hartay Csabát idézzem: „lerepül a hülye fejetek”, mert az én hülye fejem lerepült, amikor azt olvastam: „az egymástalanság okán; / s hol tükrök tükröződnek / a türkiz ég alatt, vörös / árnyéka nő a zöldnek.” Aztamindenit! Na ezért kell kortárs verseskötetet kis kezetekbe venni könyörgöm, hogy ilyen sorokat olvashassatok!

De nyugodjunk meg kicsit, Peti amúgy sem csipázza szerintem, ha agyon dícsérik, úgyhogy jelzem, hogy azért volt pár vers, ami nekem annyira „nem adta be”, mint például az INVARIÁNS, INKONSTANS című, amiben megmutatja a költő, hogy túl közéleten ott van az élet is. Hogy a tömeg pillanatának micsoda ellentetje a költő örök ideje. Hogy mi van Magyarországon, amikor „Jókai félbehagyja az olvasást; / Ady lázát vizes lepedő sem hűti le; / Liszt ujjai alól eltolják a zongorát.” Tessék felolvasni ezt a verset minden hiradó előtt!

Egyébként a jelen sűrű álommasszájával szembeni éberség hangsúlyozása, a revelatív pillanatok felismerése, az ars moriendi mind megjelenik ezekben a versekben. De van más is, az EGY című verse, melyben két szerlemes előbb csak kisujjat, majd kezet cserél, na az egészen közel áll hozzám. Baudelaire, sőt Lautrémont elégedetten csettintenek a költők Vallhalájába - mert reméljük nincs pokol –, midőn ezt a verset olvassák a túlvilági üzenőfalon. Egyébként hasonlóan a két említett géniuszhoz költőnknek is van érzéke a mítoszalkotáshoz, és ezzel a magyar költészet legjobb hagyományai felé tör utat – szerintem, de ezt a szerintemet kihúzhatjátok. És ha már az önreflexív humornál tartunk, kezdő költőként igen nagyon tetszett az ŐSÖK, ISTENEK című vers, mely egy fontos Weöres Sándor mondatot választ mottóul: „még síromban is azokkal tartok, akik (...) / bátran túllépnek a bearanyozott hülyén.” S az első strófa igazi mosolygós szemrehányás, zseniális fricska, ha úgytetszik, amiért még hálás is vagyok: „Manapság valamire való költő / nem kezdi úgy a versét, hogy; / „manapság valamire való költő / nem kezdi úgy a versét”. / És nem folytatja úgy, hogy: „és nem folytatja úgy”. / Sőt így se már. / Sőt - ”

Szóval az szinte biztos, hogy Oravecz Péter nem mai költő, végképp nem „valamire való” költő, hanem valaki, aki ittmaradt, elszökött, vagy előreszökött.  Muzsikál és versel nekünk, és édemes követni, akkor is, különösen akkor, amikor azt írja: „maradnak hát a földutak / Gnothi seauton: lekanyarodni, / merre senki se tart.”

Oravecz Péter: Tigrisfogat. L’Harmattan. 2015