Magyar kézben a cári korona, elfoglaltuk Oroszországot, miénk Párizs. Sőt, megteremtettük a világbékét, mindezt 1964-ben. Vagy mégsem?
A Habsburg Történeti Intézet, a XX. Század Intézet és az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság rendezvénysorozatának következő állomásához érkeztünk, mely izgalmas és szokatlan perspektívából láttatja a száz évvel ezelőtti háború viszontagságait és körülményeit. A konferencia ezúttal a Csárdáskirálynő című operett bécsi ősbemutatójának száz éves évfordulója alkalmából ült össze, ahol a meghívott előadók nemcsak a hátország, hanem a frontvonal színházi világát is felidézték.
Kálmán Imre zeneszerző 1914 tavaszán kezdett hozzá az operett megírásához Leo Stein és Béla Jenbach szövegkönyve alapján, azonban az első világháború kitörésekor mély alkotói válságba zuhant: „Nem tudok zenét szerezni akkor, mikor… a frontokon egymást öli a világ.” – olvasható egy korabeli írásában. Az operettet végül zeneszerzőtársa, Lehár Ferenc rábeszélésére fejezte be az ausztriai Bad Ischlben egy év kihagyás után. Gajdó Tamás, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet muzeológusa és színháztörténésze Hadisikerek helyett – operettdiadal a hátországban. Kálmán Imre Csárdáskirálynő című művének bemutatójáról címmel tartott előadást, melynek köszönhetően számos érdekességre derült fény a hungarikumnak számító operett kapcsán.
A mű keletkezésének viszontagságai után a bécsi bemutató sem ment zökkenőmentesen. Eredetileg 1915. november 13-ra tervezték, ami abban az évben éppen péntekre esett. Kálmán Imre babonás ember lévén hiába kérlelte a színház igazgatóját, hogy inkább halasszák el a premiert, a direktor hajthatatlan maradt. A sors különös fintora, hogy a zeneszerző kívánsága paradox módon mégis teljesült, ugyanis az egyik főszereplő megbetegedett, ezért az előadást november 17-re tették át. A mű eredetileg az Es Lebe die Lebe, magyarul az Éljen a szerelem címet viselte, ezt azonban még a bécsi bemutató előtt megváltoztatták Csárdásfürstin, vagyis Csárdáskirálynőre. A darab egy évvel később, 1916. november 3-án érkezett Magyarországra, a címszerepben Kosáry Emmyvel, aki pályafutása egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el Vereczki Szilviaként. Ferit - akinek szerepére számos külföldi színházban ma is magyar vendégszínészt hívnak - Latabár Árpád alakította, a darabot pedig azóta is számtalan országban játsszák nagy sikerrel. A Budapesti Operettszínház is műsorán tartja, felújított változata az idei évadban is megtekinthető.
A Nagy Háború mérhetetlen veszteségeihez a színésztársadalom is idomulni kényszerült, a harcok elhúzódásával egy új és különös színházi forma, a frontszínház bontakozott ki. A témáról Csiszár Mirella, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Múzeumi Osztály vezetője számolt be részletesen, előadása azonos címet viselt a tavalyi év folyamán Sipőcz Mariannal közösen megjelent művével: Színészkatonák, fogolyprimadonnák. Front- és hadifogolyszínházak az első világháborúban.
Az Első Magyar Tábori Színház a fennmaradt színlap szerint a „legfelsőbb hadvezetőség sajtó főhadiszállása utasítására” 1917. április 3-án Lembergben mutatkozott be olyan népszerű darabokkal, mint Gerő Károly Próbaházassága, Gárdonyi Géza A bor, vagy Molnár Ferenc A doktor úr című színjátéka. A frontszínház külön típusát jelentették a fogolytáborokban alakult társulatok, mint például a krasznojarszki, ahol a katonák színjátszással próbálták enyhíteni személyes szabadságuk elvesztésének és világtól való elzártságuknak keserűségét.
Gerő András, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója házigazdaként saját témáját jól szemléltető elnevezésként a We are the best! címet adta előadásának, mivel a politikai propaganda elmaradhatatlan részét képezte a korabeli színházi életnek. A könnyed és búfelejtő operettek mellett olyan darabok is születtek ebben az időben, mint a Ferencz József azt izente, vagy a Mindnyájunknak el kell menni, melyek kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy mérhetetlen nemzeti öntömjénezésük révén fenntartsák a háború iránti lelkesedést. Utóbbi mű olyan végletekig jutott, hogy egy 1964-ben, a Nemzeti Múzeumban játszódó futurisztikus jelenetében azt a képet vetítette előre, hogy az orosz cári koronát hadizsákmányként a magyarok szerezték meg. A vízió szerint elfoglaltuk az orosz területeket és Párizst is, sőt, a világbékét is mi hoztuk el a földre.
Nyilvánvalóan nem magyar sajátosság, a többi országban szintén hasonló eszközökkel próbálták fenntartani a katonák lelkesedését, az elérhető áron tartott színházjegyekkel éppúgy, mint a más népeket sértegető gúnydalokkal. Az ironizáló szövegek különösen figyelemreméltó gyűjteménye található a Nagy dolog a háború! című műben, Gerő András pedig így összegezte az adott időszak kulturális jelentőségét:
„Azok a színművek, amelyek ebben az időszakban születtek, egyértelműen népszerűsíteni akarták a háborút, kritikátlanul igazolni akarták azt. Az volt a céljuk, hogy az érzelmi azonosulást elősegítsék, illetve megerősítsék. Mindezt köznapi értelemben lehet propagandának is hívni, hiszen a bemutatott színdarabok célja nem az árnyalt jellemábrázolás és a többféle olvasat bemutatása, hanem az erősen didaktikus mondandó, a politikai cél melletti elköteleződés volt. Ezért írták és ezért vitték őket színpadra.”
