Eldördült a nyári szezon kezdetét jelző startpisztoly; mit pisztoly, ágyú! A Marvel szuperhősökből álló válogatottja megint lerohanja a mozikat.
Bár szinte magáról értetődőnek tűnik a Bosszúállók szinte napra pontosan három évvel ezelőtt bemutatott első részének bombasztikus sikere, a forgatókönyvíró-rendező Joss Whedon munkája mégsem volt teljesen kockázat nélküli. Hiába kaptak korábban önálló film(ek)ben bemutatkozási lehetőséget a képregényhősök, ez egyáltalán nem volt garancia arra, hogy csapatuk egységbe tömörülve is működni fog, azt pedig végképp senki nem mondta meg, hogy világszerte több mint egymilliárd dollár értékben váltanak jegyet a filmre. Nem véletlen, hogy a Tesseract megtalálásánál és Loki megállításnál sokkal fontosabb és izgalmasabb kérdés volt, mennyire sikerült ezt a hat, egymástól teljesen különböző egyéniséget közösséggé kovácsolni, együttműködésre bírni. Whedon - Nick Fury-hoz hasonlóan - mégis magabiztos és jó érzékű vezetőként fogta össze embereit, és bírta rá őket közös munkára, ahol a mitológiai Thorra épp olyan szükség van, mint az őrjöngő Hulkra, vagy a tudomány eredményeit hasznosító Vasemberre.A folytatás ténye így éppen úgy nem volt kétséges, mint az, hogy ismét Whedonra bízzák az irányítást. Ha pedig a csapat működőképes, a struktúra is az: az Ultron kora pontosan ugyanazzal a dramaturgiával működik, mint elődje – a főcím elé beszúrt, elzárt kutatóközpontban játszódó akciójelenettől kezdve a mindent ízzé-porrá zúzó, lakóépületek és zátonyra futott buszok között játszódó, csaknem félórás finálét, sőt, még az első rész egyik legbravúrosabb dramaturgiai húzását, a főgonosz tervének egyik központi elemét is újrajátszatja. Persze a folytatások egyetlen szabálya, hogy minden sokkal nagyobb, bombasztikusabb és meghökkentőbb legyen, itt is igaz: nem csupán az akciójelenetek hossza és száma nőtt meg, de a szövetségesek és az ellenfelek száma is. Ám, míg a képregény-adaptációk egyik visszatérő hibája, hogy a sok rosszfiú közt szinte mindig felaprózódik a valódi fenyegetettség, Whedon jó érzékkel teremt az igazi gonoszhoz, vagyis Ultronhoz két segítőt, akik nem csupán céljaikban, de természetükben is újat hoznak. A címbéli gonosz technikai léte jóval kézzelfoghatóbb és valóságosabb veszélyt hordoz, mint a másik galaxisból érkező, és a Föld elpusztítására törő idegen lények, az ikerpár női tagja, a Skarlát Boszorkány pedig hőseink elméjét képes manipulálni – ezzel pedig nem csupán egy új, korábban nem létező, és nehezen védhető módszert alkalmaz, de – kissé paradox módon – épp ettől tárul fel a szuperhősök emberi, sötét és sebezhető oldala.
A Bosszúállók 2. nem újítja meg radikálisan a műfajt, nem lépi meg azt, amit előtte például Nolan megtett A sötét lovaggal, A Keresztapa 2.-től vagy A Birodalom visszavágtól pedig végképp távol van, de egy méltó és tökéletesen passzos folytatás egy olyan filmhez, ami levette a lábáról a világot, és ahol a Marvel hagyományaihoz híven minden egyes elem pontosan illeszkedik egymáshoz, hogy aztán a zárlatban arra tegyen fogadalmat, hogy ezután minden másképp lesz majd.