Univerzális témák, barokk vonalvezetés és mindennapos gondok. Natalie Prass és Courtney Barnett albumai segítenek talpon maradni.

Natalie Prass – Natalie Prass
Spacebomb, 2015

Az idei év, legalábbis a könnyűzenében, úgy néz ki, a hölgyeké, erre a sejtésre pedig Natalie Prass is ráerősít. Az énekesnő, bár neve leginkább Nashville-hez köthető, száraz pajtazene helyett jóval dúsabb kompozíciókban utazik, amiben zenei előképzettsége valószínűleg nagy szerepet játszott. Tanult ő ugyanis a Berklee College of Music-ban, valamint a Middle Tennessee State University-n is részt vett egy dalszerzői kurzuson, az akadémikus szemlélet és a tudatos önképzés pedig érezhetően az alapos műgonddal megírt, se nem összecsapott, se nem zsigeri pop felé terelte őt, amit Jenny Lewis turnézenekarában is előnyére fordíthatott.  De talán még nagyobb jelentőséggel bír karrierje szempontjából a Spacebomb kiadóhoz fűződő kapcsolata, hiszen a labelt megalapító (és szólóelőadóként is elismert) Matthew E. White aktívan részt vett Prass első korongjának munkálataiban. A közreműködés túlnyomórészt a nagyzenekari szekciók megkomponálását jelentette, ami a CD egyik jelentős csáberejét adja, a gyönyörű, dús, vonós-zongorás-fuvósszekciók ugyanis egy higgadt varázserdőbe csalogatnak bennünket, ami leginkább Joanna Newsom visszafogottabb fantáziáira emlékeztet, hárfa helyett hagyományos rockzenei kísérettel. Az ízléses és bizsergető körítés ellenére persze a reflektorfény mégiscsak Natalie-ra irányul, a finoman bánatos kompozíciók ugyanis, bár kifejezetten időigényesek, néhány hallgatást követően hozzánőnek az emberhez, és igaz, hogy fülbemászónak majdnem egyáltalán nem nevezhetjük őket, mégis bőven elegendőek arra, hogy nehéz legyen ne újra és újra betenni az anyagot.

Courtney Barnett – Sometimes I Sit And Think, And Sometimes I Just Sit

Mom + Pop, 2015

Fölösleges szabadkozni, tény, hogy az emberek 50-100 évek veszik meg más emberek, visszavezethető az irigységre. Neki van, neked nincs. Ő tudja, te nem. Ennyi. Talán éppen ezért is lehet különösen szívhez szóló, ha úgy érezzük, az előadó személyiségileg nem érdekesebb, mint mi magunk vagy épp a szomszéd, Courtney Barnett pedig pontosan ilyen.  A 88-as születésű ausztrál énekes-gitáros-dalszerző nem csupán az év egyik bomba felfedezettje, hanem kb. az egyetlen is: szenvtelen vokáljaival, sivatagszáraz hangszerelésével és szellemes lírájával ugyanis tényleg ő 2014 eddigi bitlisze, ami orbitális karddal vág utat a dögunalmas singer-songwriterek és a poshadt soklemezes ipari mocsár között. Erényei közül talán elbeszélésmódjába érdemes leginkább kapaszkodni, mert bár, persze, hogyne az igazi popzene az olyan, ami szöveg nélkül is megállja a helyét, a Sometimes I Sit And Think, And Sometimes I Just Sitet viszont nagyjából annyi értelme van a szavak kihámozása nélkül emészteni, mint a kormány szerint a kommunikáció szaknak. Ha láttad a VAN-t, aggódsz annyira a világ erkölcsének romlásáért, hogy ezt elmondhasd magadról, de annyira nem, hogy tegyél is érte valamit; és a napjaid nagy részében azon gondolkozol, hogy menjél, ne menjél, maradjál, ne maradjál, felkelj reggel az ágyból, ne kelj fel, kimosd a három napja a szennyeszsákban aszalódó zoknit vagy ne mosd ki, szerezd be nyugodtan a lemezt. Nagy válaszokra persze ne számíts, az életed magadnak kell megoldanod, de az, hogy a világ másik felén van egy csaj, aki tök szórakoztatóan beszél az egészről, és aki a reggeli ábrázatom alapján mondjuk én is lehetnék, szerintem nem csak engem nyugtat meg.