Újrahasznosított hangszerek, többszólamú dalok, interaktív zenei játék. Mi történik, ha egy huszonöt fős kórus, egy hatfős zenekar és tucatnyi önjelölt dirigens találkozik?
A magyar zenei élet két különleges társasága szövetkezett az elmúlt hónapokban. A radikálisan kísérletező összeesküvés keretében egyedi Karmesterjátékot hoztak létre, ahol a közönséget is bevonták a zene születésének folyamatába. Az előadás után Rimóczi Istvánnal, a Bélaműhely művészeti vezetőjével és Halas Dórával, a Soharóza kórus alapítójával beszélgettünk egymásra találásról, zenei gondolkodásmódról, autodidakta művészetről – sőt, egyikük még Kodállyal is vitába szállt. Ahogy István mondja, nem lehet mindent megfogalmazni, de mi azért teszünk rá egy kísérletet.
Hogy talált egymásra a Bélaműhely zenekar és a Soharóza kórus?
István: Már korábban is felmerült, hogy énekhangot tegyünk a hangszereinkhez. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy Karmesterjáték lesz belőle, de mindenképp szerettünk volna valami közöset létrehozni a Soharóza kórussal, ezért megkerestem Dórit. Korábban láttam és hallottam őket a MU Színházban, a Szputnyikkal közös előadásukban, a Bérháztörténetekben. Ezután inkább mindig csak hallottam róluk: ismerőseim mesélték, hogy voltak koncertjeiken, a Kórusok éjszakáján, valamint más interaktív köztéri megmozdulásaikon, ahol bevonták a közönséget. A Jurányi Házban pedig egymás fölött van a próbatermünk, és sokszor hallottuk őket a folyósokon és az emeleteken keresztül. Mindig levesz a lábamról, ha többszólamú éneklést hallok. Főleg, ha nem egy különösen kimunkált dologról van szó, hanem van benne valami eredetiség. Tudat alatt sokat hallgattam őket, ezért amikor lehetőséget kaptunk, hogy a Trafóban tartsunk egy koncertet, gondolkodás nélkül őket kerestem meg.
Dóra: Szeretek együttműködni különféle emberekkel. Jó érzés, ha két csoport találkozik, és abból egy összművészeti produktum jön létre. Korábban én is csak hallottam a Bélaműhelyről, nem láttam őket élőben. Tudtam, hogy nagyjából mivel foglalkoznak, és a különféle anyagokból és maradékokból készített hangszerek miatt nagyon izgalmas volt számomra a zenekar munkája. Amikor Istuval személyesen találkozunk, mesélte, mivel foglalkoznak a Bélaműhelyben, és úgy éreztem, hogy sok minden egyezik azzal, amilyen irányba mi megyünk a kórussal. Más az eszköz és más a terület, de a gondolkodásmódunk hasonlónak tűnt, ezért rögtön belementem a közös munkába. Hasonlóan közelíti meg Istu a zenét, mint én. Nem az a lényeg, hogy egy nagyon tökéletes, kimunkált hangzású, kristálytiszta forma jöjjön létre, ennél sokkal fontosabb a mögöttes tartalom és az improvizáció véletlenszerűsége, természetessége, lélektani jelenléte. A Zeneakadémián is az volt a problémám, hogy mindig könnyebb technikát tanítani, gyakorolni, hogy szalad az ujjad a hegedűn, vagy hogy tudsz egy hangot kiénekelni, mint hogy tulajdonképpen miről is szól ez az egész.
Honnan jött a Karmesterjáték ötlete?
István: Frank Zappánál láttam először, ahogy a közönségét vezényeli. Bobby McFerrin pedig a koncertjein szólamokra osztja a közönséget, és megénekelteti őket. Értek különböző impulzusok, de nincs meg az a pillanat, hogy 2008-2009-ben a próbák során ki penderült először ilyen megfontolásból a zenekar elé. Az maradt csak meg, amikor már szerveztük a karmesterjátékokat, és hívtuk a közönséget.
Sok mindenben össze kellett csiszolódnotok a többhónapos próbafolyamat során. Mik voltak a nehézségek?
Dóra: Megnehezítette a feladatunkat, hogy két teljesen különböző eszköztárral dolgozunk: az egyik csoport énekes, a másik hangszeres, az egyik huszonöt, a másik hat fő. Más szavakat, gyakorlatokat kell használni mindkét esetben. Sok idő telt el vele, mire rájöttünk, hogy illesszük bele a kórusba ezt a fajta játékot. Voltak frusztrált időszakok az első próbákon, amikor nem tudtuk pontosan, hogyan tudunk reagálni: különböző hangokon szólalunk meg vagy közösen válaszolunk, egy vagy több hangszernek számítunk? Addig rendben van, hogy a karmester int egy zenésznek, aki elkezd játszani a hangszeren, de mi történik akkor, ha húsz énekes felé mutat? Végül úgy döntöttünk, nem tehetjük meg, hogy húszfajta dolgot egymástól függetlenül kezdünk el. De fizikailag az is lehetetlen, hogy egy intésre, másodpercek töredéke alatt mindenki ugyanúgy reagáljon, hiszen nem tudjuk kitalálni egymás gondolatát. Nekünk ezekben a hetekben az egymásra figyelést kellett javítani, amire sokféle játékot találtunk ki. Az „atmoszférák” névre hallgató improvizációs játék lényege, hogy bárki bármit énekelhet, de nem hagyhatja figyelmen kívül azt, ami már szól a teremben. Tehát elkezd egy ember énekelni, és mindenki más csatlakozhat rá, ha úgy érzi, hogy itt az ideje, és passzol ahhoz a dallamhoz, ami éppen szól. Így egy állandó, hullámzó hangfolyam jön létre, ki-beszállnak az emberek, de a legfontosabb eleme, hogy mindenki úgy tesz hozzá, mintha élőben komponálna. Nemcsak egy ad hoc dolog szólal meg, hanem nagyon tudatos döntések vannak a háttérben. A Karmesterjátékban is ezt próbáltuk megvalósítani. Így sikerült elérni, hogy egy hangszerként szólaljunk meg.
István: Sok meglepetés ért a próbafolyamat alatt. A kórus nagy létszámú, aminek előnyei és hátrányai is vannak. Amikor először felálltam karmesterkedni a kórus elé, nagyon meglepődtem. Korlátozott számú embert tudsz befogni a tekinteteddel, a gondolatoddal, a kisugárzásoddal. A próbák alatt voltak nagyon jó impulzusok, de komoly nehézségekbe is belefutottunk. Az előadáson azonban minden igazolódik visszamenőleg. Rengeteg munkát beletettünk, megfejtéseket találtunk, kompromisszumokat kötöttünk, de szól, és ezt szerettük volna elérni. Ezzel ellentételeződik az energia, amit ráfordítottunk.
A próbák során elsajátított technikák a május elején tartott koncerten debütáltak. Hogy sikerült az előadás?
Dóra: Nem tudtam elképzelni, mennyire lesz interaktív a közönség. Amikor elkezdtük a próbákat, napokig nem mertem kiállni a saját zenekarom elé, miközben én egy végzett karnagy vagyok. Nyolc évig azt tanultam, hogyan vezényeljek egy kórust. A Trafóban pedig háromszáz fős közönség ül a nézőtéren, fekete falak és színházi világítás veszi körül őket. Jó ötlet volt közönségfény, így a világítással is meg tudtuk támasztani, hogy ez nem egy előadás, ahol élesen kettéválik a színpad és a sötét nézőtér, hanem egy nagy, közös játék folyik. Mégis sok ember nézi a történéseket, ami okozhat egy szorongást a résztvevőkben. Ennek ellenére tömegesen jelentkeztek a karmesterek, sorrendet kellett felállítani köztük. Ki is futottunk a tervezett időből: a másfél órásra tervezett előadás meghaladta a két órát, és még így sem került mindenki sorra.
Miért működhetett ilyen jól az interaktivitás?
István: Ezek szerint jól végeztük a munkánkat, a kéthónapos próbafolyamatot jól raktuk össze. Mindig kérdés, hogy a koncerten hogy adod az emberek kezébe ezeket az eszköztelen eszközöket. Fontos, hogy ne legyél túl hosszú vagy nagyon didaktikus, ugyanakkor biztonságot és eszközöket adj nekik, hogy ne üres kézzel álljanak fel a dobogóra. Az elején húsz-harminc percen keresztül csak mi játszottunk – ez alatt kellett megszereznünk a bizalmukat, kedvet csinálni nekik, hogy jöjjenek, legyen bátorságuk, érezzék, hogy nem tudnak hibázni. Az elejétől a Karmesterjáték alapvető szerkezetéhez akartuk magunkat tartani. Vagyis hogy a zenekarból és a kórusból egészen addig magunk közül választunk karmestert, amíg a közönségből fel nem jön valaki a színpadra. A Trafóban erre esélyünk sem volt, sorban jöttek az emberek: gyerekektől idősebbekig mindenki karmester akart lenni.
A bemutató előtti napon képre és hangra rögzítettétek a játékot. Miért döntöttetek úgy, hogy felvételt készítetek a produkcióról?
István: Meglehetősen nehéz feladatba vágtunk bele, hiszen egy nagyon szabad dolgot tettünk be kilenc kamera elé, ami a spontaneitásából sokat le tud venni. Az improvizációs jelleg ettől függetlenül megmaradt, hiszen mindig más karmester állt ki elénk. Egyelőre még csak a nyers hangfájlokat hallottam, de nagyon izgalmas dolgok születtek. Nagy érzékenységű mikrofonokkal tudtunk dolgozni. Egészen mást hallottam bent, a zenekarban, mint amit aztán a felvételen. Született négy-öt olyan felvétel, amiből egy rövidebb darabot szeretnénk majd összehozni. A koncert jegybevétele az anyag megrendezésére, felvételére, vágására megy.
Mi a célotok a felvételekből készülő videóval?
István: Azt szeretnénk, ha később ezt a videót tudnánk majd küldeni fesztiválokra és kiadókhoz. Fontos, hogy a kész anyag minél jobban reprezentálja a tevékenységünket. Ez persze nagyon nehéz. Olyan, mint egy színházi előadást felvételről nézni. Az erős színházi darabok egy jó adásrendező és felvételvezető kezében hasonló intenzitással tudnak működni felvételen, mint a helyszínen. De ehhez sok mindennek össze kell jönnie. A lényeg viszont nehezen jön át, hiszen akkor, ott, abban a pillanatban, a saját hibáival, félreértéseivel, nehézségével, kínosságával és ügyetlenségével együtt jön létre a produkció.
A koncert bevételei mellett a Creative Selectoron indított, még pár napon át tartó közösségi szponzorációs kampánnyal finanszírozzátok a felvétel költségeit. Miért döntöttetek a mostanában egyre népszerűbb adománygyűjtő módszer mellett?
István: Szerencsénk volt, mert megtöltöttük a Trafót. A jegybevételt nem tudod előre kiszámolni, viszont már előre szerződést kell kötni a felvételre. Ezért úgy gondoltuk, hogy két lábon kellene állnunk, és elindítottunk egy gyűjtést, hogy biztonságba helyezzük a felvétel költségeinek kifizetését. Mindig nehéz kérni, de erre azt szoktam mondani, hogy én ugyanolyan nyíltan tudok adni, mint kérni. Megvannak a közösségi finanszírozású kampány problémái is, de nagyon jó érzés látni, ahogy csöpögnek a forintok. Valaki fogja az ezer forintját, és odaadja nekünk, hogy folytathassuk, amit elkezdtünk. Kevés dologtól szoktam elérzékenyülni, de ez azok közé tartozik.
Mit kapnak cserében az adományozók?
István: Vannak egyszerű hangszerek, amiket felajánlottunk: szférafon, pizzásdob és billentyűzet shaker. Az előadás előtt koncertjegyet is lehetett nyerni. Ezenkívül kitaláltuk, hogy az adományozók neveit összegyűjtjük, és készítünk belőle egy hangszőnyeg improvizációt – ezt a számot pedig mindenkinek elküldjük majd.
A Bélaműhely és a Soharóza esetében is fontos a sokszínűség a tagok közt, ami az improvizációk változatosságában is visszaköszönhet. Kik alkotják a csapatokat, és hogy hat ez a születő zenére?
Dóra: Minden tagunknak van saját szakmája, sokan diákok. Azt hiszem, rajtam kívül nincs is zenész végzettségű ember. Azért szeretek amatőrökkel dolgozni, mert általában sokkal nagyobb kreativitás van bennünk. Abban a pillanatban, hogy az ember elkezd zenét tanulni, technikákat sajátít el, beleássa magát a zenetörténetbe, beszűkül a látótere. A nem zenész kórustagok sokszor jobb zenei ötletekkel állnak elő, mint én, miközben ezt tanulom hatéves korom óta. Nagyon szeretek a saját csoportommal dolgozni, és még mindig nem vettem rá magam, hogy rendszeresen idegeneknek tartsak workshopokat. Az évek során a Soharózások már nagyon kifinomultak lettek abban, hogyan tegyék bele saját egyéniségüket és kreativitásukat a játékokba és zenékbe. Hosszú út volt, mire idáig eljutottunk. Onnantól kezdve, hogy az elején az emberek alig mernek beleszólni, egészen addig, hogy túlzottan csak saját magukra figyelnek, sok alternatíva létezik. A két véglet közt megtaláltuk a középutat, ahol mindenkinek van tere megmutatni magát, ugyanakkor folyamatosan figyelünk egymásra. Általában valaki egyénileg kitalálja, kipróbálja a darabot, de a végeredmény valójában közösségi zeneszerzés. Hónapokon keresztül improvizálunk, játszunk, kísérletezünk a próbákon, utána ezeket lefixáljuk, és így születik meg a végeredmény.
István: A Bélaműhelyben vannak autodidaktiák és profi zenészek is, akik konzervatóriumban vagy egyetemen tanultak zenét. A tudás determinálhat, de jótékonyan is lehet használni. Régóta boncolgatják, hogy képzett zenészek esetében hogy lehet a rossz értelemben vett magabiztosságból, rutinból kibillenteni őket, hogy valami frissebb dolog szülessen. Sokféle zenei műfajban mozgunk és közben azt kutatjuk, hogy mi az, ami mindezek előtt van. Vissza tudunk-e menni addig, hogy mit nevezünk zenének? Attól válik-e valami zenévé, hogy azt mondjuk rá, hogy zene? Mondhatjuk-e a hangok összességére, hogy zene? Tudjuk-e a beszédünket úgy kezelni, mint zenét? Ezek a kérdések a Karmesterjáték alatt is sokszor felmerültek. Egy idő után elfogynak a szavak. Sokszor nem értjük egymást, a szavak egyszerű, ócska dolgok, amik nem sok mindenre jók. Nem lehet mindent megfogalmazni. Eljössz, ott ülsz, és esetleg, ha mi is olyan állapotban vagyunk, jól szól az egész, és van egy olyan lélegzete a délutánnak vagy estének, akkor felsejlenek a szavak határain túl lévő területek, és ebből egy érzés vagy intuíció születik. De én nem vagyok hozzá elég bölcs és kifinomult, hogy ezt szóban kifejezzem.
Utolsó kérdés a szavakon innen... Milyen kihívásokkal kell megküzdenetek a közeljövőben?
István: Mostanában állt össze egy kép, hogy ha valami intézményesül, akkor már maga az intézmény fontosabbá válik, mint ami alapján létrejött. Magát alakítja azért, hogy sikere, pénze, létjogosultsága legyen. Sokszor a valódi alapgondolatot képes annyira elnyomni, hogy az szinte már nem is látszik. Ezt nekünk is tudatosítanunk kell. A zeneművészet bástyái, intézményei sokat tudnak ártani magának a zenének, ha nem képesek valós önreflexióra. A kodályi mondat, a „Legyen a zene mindenkié!” majdnem tökéletes, én ezt úgy javítanám: „A zene mindenkié!”. Nem kell, hogy mindenkié legyen… mielőtt Kodály ezt megfogalmazta volna, már az volt.
A Bélaműhely Sound Art 2007 óta foglalkozik hangkeltő eszközök építésével, és az eszközökön való hangszeres játékkal. Ipari hulladékokból, kimustrált használati tárgyakból, hordókból, csövekből, bicikli- és számítógép-alkatrészekből, teknőből, serpenyőkből és papírdobozokból készítenek hangkeltő eszközöket Terebessy Tóbiással és a Medence Csoporttal közösen.Első lemezbemutató koncertjük előtt 2013-ban A recycling ritmusa címmel jelent meg interjú velük a Kultúrparton.
A Soharóza egy 25 tagú kísérleti kórus, amely 2008-ban alakult Bodó Viktor és a Szputnyik kérésére; az improvizatív zenei játékok és a mozgás mellett a kottából éneklés sem idegen tőlük. Közösségileg szereznek zenét és módosítanak már meglévő zenéket, játszanak hanggal, zajjal, testtel és térrel.
Ezzel a(z egymásra) találó duplázással indítjuk el A zene mindenkié című cikksorozatunkat, ahol átlagostól eltérő zenekarokat mutatunk be. Kísérletező, alternatív együttesekről van szó, akik a mainstreamtől távol, elsősorban kisebb közösségeket és szubkultúrákat szólítanak meg, vagy bizonyos esetekben maguk a tagok képviselnek egy jól körülhatárolható csoportot. Amatőrök és profik egymást erősítve, kiegészítve biztosítják a minőségi hangzást és a megkövesedett rutinoktól való elszakadást. Sokszor társadalmi kérdések is foglalkoztatják őket, amit szövegeikben, fellépéseiken és akár workshopokon is képviselnek. Nincs kirekesztés, van helyette sokszínűség és befogadás – hiszen a zene mindenkié!