Hátborzongató helyen járunk. A félhomályban a színpad szélén ülő szereplők várják a nézőket. Már megmozdulnának, de megérkeznek a színre a valódi színjátszók.
Magukkal viszik az életnagyságú bábokat, hogy lelket leheljenek beléjük.
A Nemzeti Színház nagytermében bemutatott Éjjeli menedékhely színpadképe találóan egységes és nem változik a darab során, a nézőtér felé meredeken lejtő színpad kisebb frusztrációt kelt a közönség soraiban. A fekete-fehér látkép fölött méretes tejszínű vászon terül el, ez akár maga az univerzum is lehet, amely színvilágát tekintve mindenképpen egységet képez a hófödte lenti tájjal.
Csak az emberek türemkednek be bántóan ebbe a tiszta világba: élnek, szenvednek, mérgelődnek, intrikálnak, szeretnek és hagyják a másikat szeretni. Látszólag minden létfunkció megfelelő, de valami mégsem klappol, hiszen mindnyájan univerzált egyéniségekké váltak a fogalom paradox módján: sorsuk és külsejük is összeolvad. Mindegyikük ugyanazt, a csak a fülnek szabad utat engedő fura – talán középkori – fejfedőt viseli, amely mondhatni egész arcukat takarja, ami hófehérre meszelt, belső tartalmukat pedig egy kifejezéstelen tekintetű, komor gyászbábbal érzékeltetik. Elvont, már-már abszurd a moszkvai Művész Színház rendezőjének, Viktor Rizsakovnak az elgondolása, mégis képes sikerre vinni ötletét.
Az előadás mozgatórugója éppen ez a szokványoson túllépő értelmezés, hiszen a bábok jelenléte legalább annyira érdekes, mint az, amit a színészek produkálnak. Nem kérdés, nem könnyű a mű befogadása. Már csak azért sem, mert ez az előadás az epikus színház sajátságait viseli magán, színészeinknél mégis érezni némi kritikai magatartáson alapuló speciális játékmódot, amely árnyalja teljesítményüket.
A légüres teret, amely megfelel Makszim Gorkij művének, drámai módon tölti meg élettel és feszültséggel a szereplőgárda. Önmagában az elképesztő szövegáradatért is nagy elismerés járna a Trill Zsolt, Tompos Kátya, Szarvas József, Pál András, Trokán Nóra, Huszárik Kata, Varga József, Tóth László, Rácz József, Ivaskovics Viktor, Kristán Attila, Tóth Auguszta és ifj. Vidnyánszky Attila alkotta kis csoportnak, de egytől-egyig a gondolati síkok közvetítésében is jeleskednek. Ezek a nihilben tengődő emberek, legyenek egy sötét pincében, kietlen börtönben, Isten háta mögötti helyen, mindnyájan szenvednek valamitől. Már hitüket is elvesztették, ezért lopva néznek Lukára, a vándorra, aki egy napon utazótáskával a kezében beállít hozzájuk. Mintha csak egy másik galaxisból érkezne, az őt megformáló Törőcsik Mari festetlen arcával, és széles színészi eszköztárának egy részét minden erőlködés nélkül megvillantva szembesíti ezt a társaságot – önmagukkal. Egyedüliként ez a különös figura visz optimizmust, reményt, emberiességet és bölcsességet a hozzá képest primitív lények hétköznapjába. Az elmúlt száztizenöt évben Lukát sokan sokféleképpen értelmezték: játszotta már krisztusi tisztasága miatt gyermek, de a színészpanteon nagyjai is magukra öltötték viseletét. Törőcsik játékában most ez a halk szavú, öreg, nemtelen és időtlen entitás. Kétségkívül a legerősebb teljesítményt nyújtja, a színésznőt kora csak hitelesebbé teszik. Ezért is elkeserítő, hogy a valóban megrázóan szép monológja alatt sehol nincs Törőcsik Mari, bejátszásról megy a drámai szöveg.
Kozma András dramaturg lükető fordítása élvezetes, hiszen rólunk, emberekről szól. Az egyik kulcsfigura, Trill Zsolt elmondja a híres gorkiji zárómondatot: "Eh... elrontotta a nótát... Ez a bolond!" Mégsincs vége az előadásnak, szereplőink a zárójelentben újra a színpadon ülnek, leveszik sötét napszemüvegeiket, majd előadnak egy songot. A vándornak legyen hála, megtudhattuk, hogy még a perifériára szorult, látszólag érzéketlen emberek lelke mélyén is lakozik valami, ami a felszínre hozható. A néző, néma tanú.
