Régi motorosok és izmosodó szólóelőadók színesítik a tavaszt, és bár a Blur új anyaga egy kissé elkámpicsorítja az embert, a Passion Pit kárpótol majdnem mindenért.

Blur – The Magic Whip
Parlophone/Magneoton, 2015

Arra, hogy mennyire vártam az új Blur-lemezt, nagyjából ugyanaz a válasz, mint arra, hogy mennyire vártam volna egy új Oasis-albumot: semennyire. Damon Albarnékkal persze tudok semlegesem érdektelen lenni, hiszen bár a Parklife vagy a 97-es címnélküli anyag nagyon is jó, viszont bármennyire is kedvelem és örülök annak, hogy jé, manapság még a Trouble At The Message Centert is játsszák, nekem a négyes mindig a britpop-élvonal utolsója volt, és most ezzel így szembesülni, miközben este hazafelé sétálva jegyzetelek, még akkor is elég szörnyű, ha amúgy a Pulpot meg a Supergrass-t tényleg sokkal közelebb érzem magamhoz. Ennek ellenére én őszintén örültem volna, ha a The Magic Whip élvezhetően sikerül már csak azért is, mert kb. az egész internet szerint ez a helyzet - így úgy tűnik, lehet jobb, ha visszamondom az előfizetésem. A korong olyan, mint a legtöbb igazolványképen a mosoly: utálom, mert minek, mert hülyén néz ki, mert senkinek sem jó, és úgyis borzasztó vége lesz, de persze azért megpróbálom, mert mégiscsak, mert hátha. Én a pozitív kritikákból tényleg csak azt hiányolom, hogy miért nem sugallják legkisebb mértékben, legalább egy félsor vagy egy kisujjkörömnyi gondolat erejéig, hogy a korong mennyire unalmas. Hogy nincs rajta egy sláger sem. Hogy ami kedvelhető dal van rajta, az is egy nyafogós ballada. És hogy a Blur az új anti-Spoon, ami úgy játszik fatörzsszerűen száraz gitárpopot, hogy egy hordónyi vízzel sem lehet leöblíteni. A probléma valójában nem ott kezdődik, hogy az anyag mennyire vérlázítóan béna, mert egyáltalán nem az; hanem ott, hogy fogcsikorgatva sem nyújt közepesnél jobbat, és hogy ennek manapság ennyire, de ennyire örülni kell.

Passion Pit – Kindred
Columbia, 2015

Nem gondoltam volna, hogy pont a Passion Pit lesz az a projekt, ami harmadik lemezére kifullad, az albumok fokozódó magabiztossága, valamint a sztori tökéletesen tragikus mivolta alapján ugyanis tényleg a szívemhez nőtt Michael Angelakos szerelemgyereke, aminek friss anyaga, ahogy nézem az összesítéseket, erőteljesen bukdácsol. A Metacritic-en csak egy erőteljes hetest tudott összekaparni, az USA-ban pedig megközelítőleg feleannyian voltak hajlandóak megvásárolni, mint a 2012-es, egyébként sokkoló módon a Billboard negyedik helyéig jutó Gossamert, és mi tagadás, első nekifutásra annyira nem is lehengerlő az anyag, hogy a gonosz előítéleteinken felülkerekedjen. Szerencsére azonban idővel változik a helyzet még akkor is, ha a Kindred lényegében semmi olyat nem villant, amit eddig ne tudtunk volna fejből visszaidézni a diszkográfiából: mániákusan megalomán kompozíciók, Scritti Polittisen cizellált avant-elektropop hangzás, és természetesen nyávogó macskákat porig alázó vokálok szövik át keresztbe-kasul az korogot, én mégsem mondanám, hogy ez a szórakoztatás rovására menne, pedig az összképre már tényleg annyi csillámpor/lakk került, hogy sokszor úgy voltam, ezt lényegében a Fun. is játszhatná, bekrokodilozva. De ha ez az ára annak, hogy remekül szórakozzak hazafelé gyalogolva az Andrássy-n, még a zárószám kezelhetetlen autotune-áradatát is vidáman elviselem.