Cannes-ban szenzáció, nekünk büszkeség. A fogadtatás egy dolog, az elképesztő filmes teljesítményt megnézni egy másik. Ritkán van a moziban ilyen különös kényszerítő erő.

Nincs nézelődés. Nincs történelmi távlat. Van egy ember, akit követünk, a koncentrációs táborban, úgy, hogy közben az arcára tapadunk. Oda kell tapadunk. Nem tapadhatunk máshová. Minden hozzá képest létezik: a gázkamrák ajtaja, a felakasztott ruhák, melyekből a Sonderkommando  tagjainak ki kell venni az értékeket, pénzt, ékszert, mindent. Saulnak is ott a jel a hátán, ő is ezt teszi: előkészít, eltakarít. Őt nézzük hát. Röhrig Géza megviselt, áthatolhatatlan arcát. És ami még beszűrődhet mellőle. A holttestek. A hamu. És a feszültség, ami „kivételezett” társaiból, a falakból, mindenből szivárog. Mint valami lassan ölő gáz. Miért csinálják mindezt? Hogy megszökjenek majd? Lehet. Saul miért akarja eltemetni fiát, akire rátalál? Hát, nézzünk bele a szemébe. Látunk ott választ? Valamit? Ami még él?

Nemes Jeles azt mondja, nézzétek. De tényleg csak őt nézzétek. Láttatok már sok filmet a témában, azt hiszitek, hazajártok Auschwitzba. Hát, akkor, tessék. Ott az ember. Nem láthatsz mást. Kíváncsi vagy, mi hajtja? Ki akarsz kerülni a rád záruló 4:3-as képarányból, szabadulni a folyamatosan zakatoló halálgyár-zörejektől – vagy legalább szeretnél valamilyen külső nézőpontot? Hát, nem kapsz. 107 percig nem mehetsz sehová. Mert nem lehet ezt másként. Hogy is lehetne, amikor, ha elengeded magad, arra gondolsz: Ááá, ez egy film, úgyis tudom, mi a vége. Mindig ez a vége. Igen, tudod. De addig el is kell jutnod. S addig történnek meg veled a dolgok.

A Saul fiában nincs sutaság vagy megengedő gesztus. Ma arrafelé tart a mozi is, hogy minél profibb, annál biztonságosabb. S annál gyorsabban lehet rá legyinteni. Nemes Jeles azonban egyszerre mutat felkészültséget, érettséget, érzékenységet, akarnokságot és keménységet. Bevezet a filmbe, aztán ránk is vágja az ajtót, s körbehúzza a kerítést. De nem tart idegenvezetést, sőt „újat” se mutat: egyszerűen azt mondja, nem láthatsz mást, nincs másik történet. Nincs mihez képest. A régi törvény van. Az a régi, ami nem halványodik, ha követni kezded a férfit, aki el akarja temetni a fiát. Az a szégyen van, amit nem száríthatsz le magadról holokamuzással, legyintéssel. Nézz Saul szemébe, nézz bele, de úgy igazán, nézz ki a válla felett, s merd azt állítani, merd azt mondani még egyszer, hogy van olyan hogy büdös zsidó. Hogy van olyan, aki megérdemli, hogy élve haldokoljon. A Saul fia az a film, amely nem akar érdekes lenni, megható, de egyszerűen „jó” se: csak szorosan lefogja a fejeket, nem engedi, hogy elforduljanak, majd előre tekintsenek az úgynevezett időben.

Ennél nemesebbre pedig emberi alkotás nem lehet képes.