Bolond britek és egy kívülálló svéd-malavi koprodukció kerül sorra a héten. A The Very Best és a Django Django oda is napfényt importál, ahol a felhőktől nem látszik semmi.

The Very Best – Makes A King
Moshi Moshi,2015

A Vampire Weekend és Damon Albarn (meg korábban a Talking Heads, Paul Simon, stb.) hevesen igyekeztek azért, hogy az afropop ne csak valami idegen egzotikumként, hanem szervesen integrált összetevőként szerepeljen a könnyűzenei diskurzusban, a sokadik világi muzsika valahogy akkor is alárendelt pozícióba kényszerült a gyarmatosítókéval szemben, pedig ma már végképp nyilvánvaló, hogy se jazz, se blues, se Jack White nem lenne az ösztönös, elemi törzsi hangképek nélkül. Ezen a vonalon halad a 2009-es Warm Heart of Africa című lemezével a fehér indiet már a háta közepére sem kívánó közeg új kedvencévé váló The Very Best, ami úgy képes az előbb megnevezetteknél autentikusabb formában tálalni a kontinens lüktetését, hogy (a már csak kéttagú banda) egyik fele Malawiból, a másik pedig a rideg Svédországból származik. Akkor hogy lehet ez? Fogalmam sincs, a dolog viszont működik, a friss, a legutóbbi korong után érkező Makes a King ugyanis ismét egy kellemes fapados utazás lett, amitől nagy kulturális betekintést nem várhatunk, az apróbb lokális mintavétel azonban bőven elég, hogy legalább párpercig igazi afrikakutatónak érezzük magunkat. A dolog persze kissé csalóka, az instrumentális részekre fókuszálva ugyanis sok különbséget nem érezhetünk egy zsáner-elektropop lemezhez képest, a melegséggel és kacskaringós szavakkal teli énektémák azonban nem csak arra adnak indokot, hogy vigyorogva halandzsázzunk a metrón, hanem arra is, hogy valami nemlétező afrikai pozitivitással/életzeretettel töltsük meg a rothadó nyugati mindennapjainkat.


Django Django – Born Under Saturn
Because, 2015

A helyzet egyszerre nagyon vicces, szégyenteljes, meglepő és ironikus is egyszerre, három éve ugyanis egyike voltam azoknak, akiket sem az Alt-J, sem a Django Django nem kötött le, sőt, amíg mindenki idiótán folyadéktáncolt valamelyik banda valamelyik kislemezére, nekem a sarokban egymagamban duzzogás maradt, mert még annak ellenére sem értettem, hogy lehet ennyire gusztustalanul dallamtalan, amőbaszerű képződményeken élvezkedni, hogy a Hail Bop és a Default tényleg jó számok. Szóval már körvonalazódott a fejemben a második DJDJ-lemez gyalázata, vigyorogva fogalmaztam a sorokat az első hallgatások közepette a Képzőművészeti előtt,és ez eltartott egészen addig, amíg egyszerre tökre megtetszett az egész és ezt dúdolgattam fürdőkádsikálás és fagyievés közben, valamint médiaszabályozás beadandó helyett. Mi történhetett? Semmi. A hozzáértők szerint ugyanis ez a lemez bénább, mint az előző, ami annyiban igaz, hogy tényleg kevésbé groteszk és idegcsavaróan pszich-innovatív, viszont a dallamok tényleg olyan művien mesteriek, mintha Lawrence és Mikal Cronin ülne le meghallgatni a Pet Sounds-ot egy Quaxi Haribo társaságában. Furán hangzik, az tuti,de várj csak, amíg meghallod az albumot,amin még, úristen, zongora, és úristen-úristen, szaxofon is van.