Megjelent az Az évek iszkolása című „beszélgető könyv” Esterházy Péterrel, amely számos titokba beavat. Az interjúkötetről és Istenről is beszélgettünk vele.

Hogyan képzel el egy jó beszélgetést? Létezhetnek-e az életben olyan legendás beszélgetések, mint egy Dosztojevszkij vagy egy Camus-regényben?

Nem tudom, mik a föltételei a jó beszélgetésnek. Bizalom kell hozzá, még inkább remény. Adni, kapni. De nem okvetlenül a barátoddal, ha van. Ott könnyebben lehet egy hallgatásos, szó nélküli (jó, fontos) beszélgetés. Strangers in the night is működhet. Azt írtam majdnem, hogy ez korfüggő is, öregedve kisebb az esély – de ez sem igaz. Bármikor megszomjazhat az ember.



Vannak az emlékezetében konzerválódott, örökidejű beszélgetések? Akár az édesapjával, amit pontosan fel tudna idézni? Beszélgetések, amikből az élete válságosabb pillanataiban erőt tudott meríteni?

Kicsit hazudnom kellene egy határozott igen-hez. Nagy együttléteket föl tudok idézni, de azoknak csak egy része volt a beszélgetés, hol fontosabb, hol kevésbé. Volt, van erőmerítés, de mintha nem ezekből a padödőkből, inkább abból az általánosabból, amely ezeket az együttléteket lehetővé teszi. Vagy egy intenzív pillanat, apámmal több ilyenem is volt, egy grimasz, egy szó, egy nevetés, egy elkomolyodás, egy szomorúság, egy kicsi kérés - ezekre fontos gondolhatnom.

A könyvben az unokájával látható fényképen az unokája félig visszanéz, félig látszik az arca is, míg Ön teljesen háttal áll. Mintha az unokája nézne az ön múltjába, s Ön ennek a múltnak fordítana hátat. Most, hogy megjelent ez a nagyobbrészt múltidéző könyv, megváltozott a múlthoz való hozzáállása?

Nem hinném. Miközben szép ez a kép-értelmezés, és tényleg olyan, mintha ballagnék el a múltamtól, mintegy hátat fordítva. Inkább csak a könyvnek fordítok hátat: kész vagy, már nem érdekelsz. Ami ott van, az már nem érdekel. Ha szerencsém van, azt a lánykát mellettem érdekli.

Marianna D. Birnbaum vetett-e fel olyan témát, amire rég nem gondolt? Feltárt valami újat Esterházy Péternek az Esterházy Péterről szóló beszélgetés?

Igen is meg nem is. Nem okvetlenül úgy gondolok a fölvetett témákra, ahogy föl lettek vetve, ahogy össze lettek fűzve. Ez volt az érdekes a munkában. Hogy föltárt-e valami újat nekem rólam? A szokásosnak mondható Beckett-válasz szerint: Ilyen messzi azért nem mennék el.

A könyvben elhangzik a kérdés: Milyennek szeretné látni Magyarországot? Másképp kérdezem: milyennek látja Magyarországot?

Meg kéne néznem, mit is válaszoltam, de nem nézem meg. Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy mindent a politikán keresztül nézzek, és ennek megfelelően sötéten lássak. De az, hogy a politika ennyire meghatározó, túl a történelmi szükségszerűségeken (Kelet-Európa!), mégiscsak mond valami nem jót az országról. Az állapotáról, a szellemi törékenységéről. Tehetetlenebbül reagálunk s világban most jelen lévő – mire is? Torpanás, önzés, jövőtlenség? Az egoizmus persze emel is: ha jól mennek a dolgaim, az ország is jobb (pontosabb, ám azonnal visszavont kifejezéssel: faszább). De az ország az többdimenziós, szeretném így látni, több rétegben, több színben, Pázmánytól a zuzapörköltig, a szerelmemtől a kiáradt Dunáig, a sunyi kormányzati kérdőívtől egy futó tavaszi záporig. - És akkor még nem is beszéltem arról, hogy itt (többé-kevésbé) mindenki tud magyarul. Ilyen sehol máshol nincs.

„Meg lenne lepve, ha kiderülne, hogy van túlvilág?” „Egy szó, mint száz, meglehetősen meg volnék lepődve, ha volna túlvilág.” Olvassuk a válaszában. Egyszer Jelenits István piarista atyát kérdeztem, soha nem kételkedett-e a túlvilág létezésében, s Ő határozott nemmel felelt. A hite és a nem-túlvilág békésen megfér Önben egymás mellett? Létezhet túlvilágot kizáró Istenhit?

Nem fér meg békésen; nem létezhet. De nem látom, hogy ebből mi következnék. Nem látok semmit. Néha fölvillan valami. De kicsit bosszant, hogy (vagy ahogy?) válaszolok ezekre a kérdésekre. Olyan mintha bármit is tudnék e tárgyban. Ami azért is bosszantó, mert időnként tudok vagy tudni vélek – hát... ezt-azt.

Milyen a jelenlegi viszonya az Úristennel?

Naaaaa, horkannék föl reflexből. Noha tudnék interjú-válaszokat adni. Például: Ma? Még nincs vége a napnak. Vagy: Ő mit mondott, milyen? Szóval, látható, jobb, ha maradok a horkanásnál. Egyébként, hogy barátságosabban válaszoljak, jól el tudok vele beszélgetni, ugyan többnyire egyoldalúan, de jól – függetlenül az előző kérdésre adott válaszomból kiolvasható korlátozottságomtól.

Hasonlóan örül egy újabb könyve megjelenésének, mint régebben, vagy ez a szerelem végképp megváltozott, s csak nyugtázza, hogy igen, ez is megvolt. Hogyan fogadta Az évek iszkolása című könyv megjelenését?

Nem, örülök rendesen, örülök, és nyugtázom, igen, ez is megvolt, megvan. Ez a könyv kicsit más, más a státusza, mint egy regénynek. Az örömem így nem csak a könyvre, hanem a drága kérdezőre is vonatkozik, neki is örülök.

Rengeteg felkérést kap. Mindent elvállal, vagy csak annyit, amennyi az eredetileg tervezett munkát nem gátolja? Jelenleg hány könyvterve van?

Sok nemet mondok, és szeretném ezek számát növelni. Valóban a munka szerint döntök, de egyre kevesebb munka-gátat akarok, gondolom azért is, mert én is egyre kevesebb leszek.
Konkrétan kettő terv van, amely valójában három, de ha hétfőn az első kérdésben fölvázolt beszélgetésbe keveredek SzM-mel, akkor négy. Ezekhez kéne egy kis idő, ezt kéne lezsírozni a hetedik kérdésben emlegetett személlyel. De hogy kiforgassam a híres Vonnegut-mondatot: „Nem így megy ez.” Hol így, hol nem így.