E nyárváró kasszasikernek szánt, csilivili kalandfilm nagyon és nagyot szeretne gurítani – ám hiába indul neki varázsos gyermeki lendülettel, képtelen abbahagyni a nekifutást.

A Pixar animációs zseniműhelyéből érkezett, majd a Mission: Impossible negyedik részével az élőszereplős terepen is bizonyított Brad Bird a búzamezős reményt szimbolizáló felhőkarcolók árnyékában kis híján az orrára esik. Amerikában meg is bukott a Disney égisze alatt forgatott produkciója, rettentő csúfosan, pedig hát, nem rossz mozi, sőt, tulajdonképpen szerethető – az elején szinte maradéktalanul, aztán fárasztóbban, a fináléra pedig érdektelenül az. Hogy ennek mi lehet az oka, mármint ki lehet a hunyó a stáblistáról, érdekes kérdés: sokan az egyik forgatókönyvíróra, a geek-körökben híres-hírhedt Damen Lindelof-ra mutogatnak, hogy lám-lám, a mozifilmes pályán is nagy névnek számító, egykori tévéguru ugyanazt csinálja, mint többszörös alkotótársával, J.J. Abramsszel közös, kultikus képernyős széria, a Lost – Eltűntek idején, meg azóta még számos alkalommal. Blöfföl. Csak itt csúnyán lebukik, s addig se nyújt különleges élményt.

Ami van, persze kedves, igényes: egyik főhősünk egy múltbéli kisfiú, akiből felnőttként George Clooney lesz, s titokzatos narrációval meséli el, hogyan is lépett be abba az izgalmas világba, ahol megelevenedett a jövő: az emberek repültek, ráadásul fantasztikus építmények között, s még ezernyi más lenyűgöző dolgot valósítottak meg, vagyis rejtélyes módon megelőzték a jelent, s közben nagyon jól érezték magukat. Hogy hol is van a Holnapolisz, s mi is ez tulajdonképpen, nos, ezzel játszik Bird és Lindelof csapata, jobban mondva, a mi türelmünkkel játszadoznak. Mert hiába jelenik meg hamarost a futurisztikus-ifjúsági képben (és várakoztatja Clooney-t nagyjából a film feléig) egy másik főszereplő, a csinos és fiatal, abszolúte Disney-kompatibilis lányka, Britt Robertson, akinek szintén fontos az álmodozás, az időben-térben ugrálás hamar lelepleződik, s bár mindig van mit nézni (hol egy káprázatos akciójelenetet, máskor „csak” Hugh Laurie-t), a valóság embere ülve toporog a moziszékben, hogy szép-szép, de most már igazán leköthetne minket a film, hiszen itt ülünk már ki tudja, mióta, a jövő meg csak nem kezdődik.

Meglehet, Brad Bird a saját, földhöz ragadt, ám felhők fölé vágyakozó Csillagok közöttjét akarta megalkotni – legalábbis, a megmosolyogatóan giccses, végső montázsban megfogalmazott üzenet erre enged következtetni. Sokra nem megyünk vele, illetve nem emel fel minket az égbe. Nem feltétlenül csak azért, mert képességei ellenére Bird nem egy Christopher Nolan, hanem leginkább azért, mert valóban csak a trükközéssel foglalkozik. S mivel nem sikerül neki megvezetni a nézőt, nemzetközileg csak a sokmillió dolláros, tolerálható unalom maradhat a vásznon. Nekünk magyaroknak azért jut némi rendes öröm: hosszú szünet után ismét Szabó Sipos Barnabás szinkronizálja George Clooney-t!