Két teljesen eltérő produkció készített két, nem teljesen eltérő hangulatú lemezt, LoneLady és az Alabama Shakes szürkeárnyalatos popja pedig nem csak az őszhöz passzol.

LoneLady – Hinterland
Warp/Neon Music, 2014

Ha valamivel kapcsolatban egyszerre lehet említeni a Warpot, egy csontsovány androgün hölgyet és a manchesteri Metropolitan egyetem szépművészeti szakát, az csakis nagyszerű lehet. A LoneLady név alatt nyomuló Julie Ann Campbellnek azonban nem ez az egyetlen szerencséje, hanem az is, hogy úgy szintetizál egyszerre nagyon sok, látszólag széttartó hatást, hogy a megrögzött kategorizálás korában mindent lehet vele csinálni, csak kategorizálni nem. Származása miatt nem nehéz őt a poszt-punk alosztályba sorolni (főleg, hogy két PiL tag, Jah Wobble és Keith Levene társaságában is kiadott egy lemezt 2011-ben), amire rá is játszik az itt ott előhasító, borzongatóan fémes gitárriffekkel, illetve az alapvetően szürkés, monokróm hangulatkeltéssel - a megrögzötten mechanikus ütemek hiánya és a melegséget sugárzó női hang azonban bezavar annyira a kényelmes skatulyázásba, hogy inkább roppant izgalmas artpopként közelítsünk az összképhez, főleg, hogy egyrészt a vonósok és az elektronikus kütyük alkalmazása amúgy is variál a végeredményen, másrészt meg az öt év után kiadott Hinterland legjobb száma pont egy olyan, amiben nagyjából nincs más, csak Campbell hangja és némi hegedű. Persze a spektrum másik, maximalista vége is tartalmas annyira, hogy kibogozzuk a szálakat, és természetesen hogy sajnáljuk nagyon, hogy nem kap szélesebb publicitást a lemez.


Alabama Shakes –Sound & Color
Rough Trade/Neon Music, 2015

Az ember nem gondolná, hogy az EDM korában még van igény nagykiadós, erőteljesen amerikai gyökerű, dohányföld és szivarosdoboz szagú vérbeli blues rockra - és lám, nincs is. Az athens-i Alabama Shakes ötöse ugyanis a független Rough Trade segítséggel lett rendkívül népszerű, ami annak tekintetében nem meglepő, hogy major cégvezetői fejjel tényleg nincs sok értelme rockzenekarokba fektetni, mikor a DJ-k az új rockzenekarok; annak tekintetében viszont igen, hogy a csapat előző lemeze a Billboard hatodik, mostani pedig az első helyéig jutott. Persze az USA mindig is szereti emlékeztetni magát arra, hogy mennyi mindennel járult hozzá a pop fejlődéséhez, és egy olyan együttes, ami Led Zep, AC/DC és James Brown feldolgozásokkal kezdte, lényegében egy orrhosszal előbbi pozícióból indul pályatársaihoz képest a piacon. Persze ez nem jelenti azt, hogy az AS ne szolgált volna rá az elismerésre: mostani, Sound & Color című munkája ugyanis a mainstreamhez képest nagyon is velős, a popipar általános plasztik-pozitív hangulathoz képest pedig szárazon melankolikus lett, amit én nem bánok, főleg, hogy ez a roots rock + soulos közlésmód egyszerre lett kaparós és lélekemelő úgy, hogy Brittany Howard erőtejles sikoltozása és a Gemini síró gitározása a végletekig tolják az érzelmi kínt. Ezen pedig még a slágerek sem segítenek, ugyanis, talán a Shoegaze-en kívül, ilyenek nincsenek is.