Jászberényi Sándor haditudósító és író. Novelláskötete elindult világhódító útjára. Erről, valamint a valóság és az irodalom összjátékáról kérdeztük őt.
Az ördög egy fekete kutya című novellásköteted nagy sikereket ér el külföldön. Ez a népszerűség szerinted minek köszönhető?Nem mondanám, hogy nagy siker a külföldi megjelenés. Egy írói pályán az összes megírandónak a megírása a nagy siker – szerintem. Én így értékelem a siker fogalmát. Ha meg tudom írni, amit meg kell írni, és úgy tudom megírni, ahogyan kell. A külföldi kiadás és megjelenés a bónusz. Ebben az értelemben én eléggé messze vagyok a sikertől. Messzebb, mint mondjuk Kőrösi Zoltán, aki az életét tette fel „a nagy magyar családregény” megírására, a XX. századi Magyarország elmesélésére, és egyre inkább látszik, hogy sikerülni is fog neki. Ezt tartom sikernek. A prométheuszi feladat elvégzését.
A piacképesség az angolszász nyelvterületen három faktorból tevődik össze: 1. a fordítóm, Matt Henderson Ellis szépíró és rengeteg munkát fektetett abba, hogy a novellák működjenek a nyelv legalsó regisztereiben is. 2. Az ügynököm hisz a könyvben, hisz bennem, mint íróban 3. Az angolszász nyelvterület és kortárs irodalom, ellentétben a magyarral nem egy gombfoci-szakkör, ahol akkor vagy jó író, ha a megfelelő seggeket nyalod tisztára, ahol seggnyalásra és szervilizmusra rendezkedett be minden generáció, beleértve az utánam következőt is, legitimáció, pénz, díjak reményében. Az angolszász nyelvterület óriási tömeg, nagy szépirodalmi kiadónál nem fordulhat elő, hogy megjelenjen valami, amiről ordít, hogy esztétikailag nem értékelhető, hogy hamis, torz. Túl nagy terület, hogy le tudják fedni a klikkek. Csak Magyarországon fordulhat elő, hogy az első kérdés valamiről, hogy ki csinálja és csak a sokadik az, hogy mit.
Mit jelent számodra, hogy kiadnak külföldön?
Számomra külföldi megjelenések elsősorban idegnyugtatóak. Tavaly novemberben a Fekete Kutya megjelent New Yorkban, idén megjelenik Londonban és Olaszországban, jövőre Ausztráliában és Indiában, a filmjogok is el vannak adva. Mindez egyedül arra jó, hogy derűsen tudjam körberöhögni a kortárs magyar irodalmi élet bizonyos megmondóembereit, főleg azokat, akik azt gondolják, hogy valakinek az irodalmi teljesítménye attól függ, milyen viszonyban van az adott íróval. Ezen nagyon jól szórakozom. Magyarország már nem egy zárt ország, mint az '50-es években, az elhallgatás nem működőképes, inkább szánalmas.
„A világ sem lesz semmivel se jobb, ha megmutatjuk a borzalmait, maximum a reggeli közben csóválja a fejét a jónép, míg ki nem ürül a narancsleves pohár.” – olvassuk az egyik írásodban. Az olvasóid a novelláidon keresztül egy számukra nagyon távoli világba merészkedhetnek be biztonságosan, kockázat nélkül. Ha már egy kis borzongást kiváltottál egy-egy írással, elégedett vagy?
Nagyon ügyesen van felvezetve ez a kérdés, de nem, nem vagyok hatásvadász. Ennél azért lehetne intelligensebb fogást is találni rajtam, ha már. A legkevésbé sem érdekel, ha „kis borzongást váltok ki” egy-egy írással. Az irodalom a vallásom. Istennek felelek egyedül.
Haditudósítóként dolgozol. A konfliktusoknál, eseményeknél ki van jobban jelen? Az újságíró, aki azon gondolkodik, mit és hogyan fog tudósítani a történtekről, vagy az író, aki azon morfondírozik, hogyan fogja a látottak elemeit beépíteni egy-egy novellába?
A kettő nem válik élesen külön. Amikor terepen vagyok, elvégzem a munkát. Ha megölnek valakit előttem, vagy rám lőnek, fényképezek, videózok tovább, és majd a hotelszobában fogok hányni az adrenalintól és a félelemtől, amikor senki sem látja. A fegyveres konfliktusok elsősorban díszletek a szövegeim részére, hogy másról beszélhessek rajtuk keresztül, sokkal univerzálisabb emberi dolgokról.
Az írásaidban érződő távolságtartás, objektív szemléletmód, a szikár, fegyelmezett mondatok az újságíró eszköztárának a sajátjai? Vagy a háttérben szépen megbújik az angol-amerikai próza inspiráló hatása is?
Aki követi a bejegyzéseid, tudja, hogy hátat fordítottál a magyar irodalmi életnek. Ez teljes visszavonulást jelent, vagy nyitva hagytál egy-egy kiskaput, mert például azért közölsz írásokat magyar irodalmi lapokban?
Nem fordíthatsz hátat valaminek, aminek nem voltál a tagja. Valóban kitettem egy bejegyzést a tumblr-re, amiben fellációra buzdítottam az egész kortárs magyar irodalmat. Ennek két oka volt: egyrészt, mert nyilvánvalóvá akartam tenni, hogy a legkevésbé sem ők mondják meg, hogy én ki vagyok és mennyit érek, hiába a kepesztés meg a pusmogás. Másrészt: mert nyilvánvaló az elhallgatási szándék a mainstream irodalmár körök részéről. Annyit jelentett, amit írtam, hogy nyugodtan tagadjatok le a max 10 000 fős olvasótáborotok előtt kisbarátaim. Majd akkor ír rólam a Publisher's weekly. Ez nem nekem ciki.
Egyébként meg hülyeség, hogy nem publikálnék szépirodalmat magyarul. Folyamatosan publikálok. Egyszerűen nem létkérdés a megjelenés, nem leszek jobb író, ha szerepelhetek X antológiában Y szerkesztő „gesztusából”. Lassan írok és megválogatom, kivel jelenek meg együtt, mert megtehetem. Nem dől össze a világ.
Várható új novellás – vagy első verseskötet? Maradsz az anyanyelvednél, vagy már gondolkozol azon, hogy angolul írj novellákat?
Őszre készen van az új novelláskötetem, ez tuti. Van egy versprojekt is folyamatban, de erről akkor tudom azt mondani, hogy biztos, ha már szerződtem a kiadóval, addig nem. Nem is mondanék részleteket.
A kérdésed, hogy elhagyom-e az anyanyelvemet, önmagában sértő. Nincs nálam magyarabb író, nem tudok író lenni idegen nyelven. A magyarságom és az irodalmi munkám elválaszthatatlan, hogy idegen nyelven írjak szépirodalmat, bennem soha fel sem merült. Nem is tartom írónak azt, aki nem bilingvis és idegen nyelven játssza az eszét. Nem véletlenül nevezi a magyar nyelv a nem magyart idegennek. Én jól beszélek angolul, akár egy cikket is meg tudok írni. Pontosan ezért tudom, melyek azok a regiszterek, amik számomra már nem nyílnak ki az idegen nyelven. Arra kárhoztattam, hogy magyar író legyek, ez az áldás ragyogja be az életemet, ez az én nemzeti öntudatom.
Az év nagy részét Egyiptomban töltöd. Milyen most a helyzet? És egyáltalán, miért pont Egyiptomnál kötöttél ki?
Csend van az országban jelenleg, keménykezű kormányzás. Szeretem Egyiptomot, azt a káoszt, ami van. Megszoktam itt, mint egy Kavafisz vers. Nem hiszem, hogy például ennél a szövegnél pontosabban meg tudnám fogalmazni a viszonyomat Egyiptommal, Alexandriával.
The City
You said: “I’ll go to another country, go to another shore,
find another city better than this one.
Whatever I try to do is fated to turn out wrong
and my heart lies buried as though it were something dead.
How long can I let my mind moulder in this place?
Wherever I turn, wherever I happen to look,
I see the black ruins of my life, here,
where I’ve spent so many years, wasted them, destroyed them totally.”
You won’t find a new country, won’t find another shore.
This city will always pursue you. You will walk
the same streets, grow old in the same neighborhoods,
will turn gray in these same houses.
You will always end up in this city. Don’t hope for things elsewhere:
there is no ship for you, there is no road.
As you’ve wasted your life here, in this small corner,
you’ve destroyed it everywhere else in the world.
I see the black ruins of my life, here/where I spent so many years, wasted them, destroyed them totally.- Írja Kavafisz és ez baromira pontos. Itt vannak az én életemnek a sötét romjai, itt őrzöm a romokat. Elhagyni őket lehetetlen.
Nyilván az is praktikus szempont, hogy Egyiptom közelebb van a konfliktusgócokhoz, mint Magyarország, ergo innen olcsóbb odautazni.
Haditudósítóként mit gondolsz, veszélyes Európára az Iszlám Állam, vagy a média is hozzátesz ahhoz, hogy komolynak tűnjön a fenyegetés?
Az Iszlám Állam 25 ezer fősre tehető hadseregének több mint a 60%-a külföldi, jelentős részük európai. Ha sikerül szétverni a halálszektát, akkor az a fenyegetés, hogy hazajönnek a dzsihádista fiaink. Ők attól, hogy vereséget szenvednek, nem lesznek kevésbé radikálisok és majd itthon folytatják az ismert világ felégetését.
Ha nem sikerül megakadályozni, hogy a Közel-Keleten az Iszlám Állam eltörölje a civilizációt, akkor sem vagyunk biztonságban: már bejelentették az igényüket a földünkre, de Rómára is. Nem viccelnek a fiúk.
Szóval, a fenyegetés nagyon is valódi. A tét pedig nemcsak anyagi javak vagy dominancia, hanem konkrétan az értékrendek. A világon a mi értékrendünknek és az övéknek egyszerre nincs helye. Nem létezhetnek párhuzamosan, mondom ezt úgy, hogy én hiszek a pluralitásban. Egyszerűen azonban egy olyan értékrendnek nincs helye a világban, ahol a rabszolgatartás vagy a nemi erőszak kiskorúak ellen például elfogadott. Ezt európaiként nem tűrhetjük el.
Kimaradni sem tudunk belőle azzal, hogy a fejünket a homokba dugjuk. A világ végérvényesen összekapcsolódott, nincsenek már óriási távolságok, nincsenek szigetek. Az elszigetelődés lehetetlenné vált. Mindemellett egészen kétségbeejtő, hogy a II. világháború tapasztalatával a nyakunkon Európa pont úgy viselkedik, mint a világháború elején. Mindent lenyel, csak ne kelljen konfrontálódni nyíltan senkivel. Tudjuk, hogy mi lett anno ennek a hozzáállásnak az eredménye.
