A Fox új sorozatslágere eredetiséggel igazán nem vádolható, ám van benne annyi jó színész, s tisztességgel adagolt fordulat, hogy megéri kivárni a végét.
Már ha persze a 10 rész valóban a végét jelenti majd a szériának: ugyan regény, pontosabban három regény alapján készült (az utolsó kettő könyvhöz állítólag az író Blake Chrouch magából az épp forgó sorozatváltozatból merített, jelentsen ez bármit is), ám az alkotók nyilatkozata szerint megtalálják majd a módját, hogyan lehet a jelenlegi mini-sorozatos formátumot több évadossá dagasztani. Mindenesetre a Wayward Pines eddig leadott 4 epizódja alapján olyan sok azért nincs benne, de ami most van, azaz, ami most zajlik ebben a csinos-rejtélyes kisvárosban, arra bőven elegendő, hogy kényelmes izgalomba rázzuk magunkat a kanapén, s együtt hüledezzünk szerencsétlen főhősünkkel a fejleményeken.
Tudjuk, mert tapasztaltuk, az amerikai kisváros akkor igazán izgalmas a tévében, ha rejtélyes; ha a kedves mosolyok mögött félelmetes szándékok sunyiznak, ha senki se normális, ha mindenkinek van valami titka – lehetőleg veszélyes, esetenként halálos. Nos, Wayward Pines lakóinak jó sok titka van, de leginkább az, hogy kik is ők tulajdonképpen. Ethan Burke (a régen látott Matt Dillon) titkosszolgálati ügynök nagyon szeretne választ kapni erre, de nem feltétlenül azért, mert nem lenne jobb dolga ennél, hanem leginkább azért, mert egy baleset folyományaként igen ramaty állapotban kerül a helyi kórházba, ahol már a főnővérke (az Oscar-díjas Melissa Leo) is úgy viselkedik vele, hogy arra bizony a Száll a kakukk fészkére Mildred Rachedje is elismerően csettintene. Burke azonban nem akar McMurphy lenni, sokkal inkább szeretne hazajutni, megoldandó szakmai és magánéleti zűrje is akad elég, ám a város nem ereszti. Olyannyira nem, hogy csakhamar kénytelen rádöbbenni: ha életben szeretne maradni, tán el kéne fogadni a letelepedési kényszer feltételeit.
A Wayward Pines csupa-csupa kérdőjel, csupa-csupa fenyegetés, így jó sok lehetőség rejlik benne az időhúzáshoz, ám a készítők már a felvezető kampányban fontosnak tartották megjegyezni, hogy itt bizony minden ki fog derülni (vagy gondolom, majdnem minden), tehát már csak a tervezett rövid lefolyás miatt se tudnak olyan csapdákat állítani, mint amilyenekbe az olyan átívelő szálas, egyébként nem véletlenül kultikus sorozat-hókuszpókuszok, mint például a Lost – Eltűntek belevezette a rajongóit. Eddig négy részt láthattunk (Magyarországon a világpremierrel nagyjából egyidőben vetítik az epizódokat), a pilotot a produceri minőségében is stáblistás szereplő, egykori rendező-csodagyerek, M. M. Night Shyamalan dirigálta, a kilencedikben pedig majd Antal Nimród nevének örülhetünk. Azzal együtt, hogy a Wayward Pines-ban tényleg erős a szereplőbrigád – az említetteken kívül mindenképp érdemes még kiemelni Terrence Howardot, mint a város seriffjét –, és az atmoszféra is kellőképpen berántja az embert, tulajdonképpen mégis teljesen mindegy, ki rendezi ezeket a bő 40 perceket, s az előszeretettel beemelt Twin Peaks-párhuzam se igazán állja meg a helyét. Egyrészt, mert a karakterek David Lynch legendásan bizarr figuráihoz képest a kanyarban sincsenek – másfelől pedig itt nem is az a fontos, mennyire érdekes a szomszéd, aki épp a torkunkat akarja elvágni, hanem inkább az, hogy ki adta neki a parancsot, miért hagyja, hogy távvezéreljék, valamint Burke ügynök mikor találja meg a rést a wayward pines-i pajzson. S ha ezekre ügyes választ kapunk, onnantól kezdve teljesen mindegy lesz, hogy mennyire nem forradalmi ez a sorozat – bármennyire is jó lett volna, ha végre megint születik a nem kábeltévés amerikai piacon is valami igazán erős és különleges néznivaló.
