Amerika és Európa, az elektronika és a gitárzene feszül egymásnak Shamir és The Tallest Man On Earth lemezein, győztest pedig szerencsére nem egyszerű hirdetni.

Shamir – Ratchet
XL/Neon Music, 2015

Pop house, pop house, pop house, pop house, egyszerűen még leírni is jó, hát még táncolni rá fluoreszkáló rövidnadrágban. Bár korábban már volt szó arról, hogy Las Vegas sekélyessége tökéletes arra, hogy borzasztó kultúrának adjon otthont, a ’94-es születésű Shamir miatt ezt muszáj annyira módosítani, hogy csak akkor igaz, ha nem vagy bolond fagyiszínekbe öltöző, gumilabdaagyú, young-adult klubőrült. A nyughatatlan úrfi nagyon rövid idő alatt és nagyon fiatalon lett (annyira azért talán mégsem nagyon) ismert, hogy a tisztára desztillált, tánczene ihlette popja az év egyik legforróbb hashtagje legyen egy világban, ahol kevés idegesítőbb dolog van a hashtageknél. Shamir viszont ügyesen kerüli el az irritációt: párhuzamosan működik rátermett, feszültségmentes dalszerzőként és ösztönös bulifelelősként, aki úgy mérlegelte ki a dallamok és a tánczene keverékét, hogy mindkét oldal hívei olyan frizurát akarjanak, mint az övé. A sipítozó énekhangokon, illetve a finoman vehemens ritmikán keresztül elért közvetlen élvezeti értéke mellett hatástanulmánynak sem utolsó a Ratchet, hisz bár könnyű belefeledkezni abba, hogy valami korszerű és modern képződményt hallgatunk, valójában mégsem más ez, mint egy kis diszkó, némi klasszikus house és korai rave egy mai apparátuson összeollózva. Nincs tehát új a Nap alatt, még akkor sem, ha Vegasban is vagyunk, ahol a délibábok miatt úgy tűnhet, hogy mégis.

The Tallest Man On Earth – Dark Bird Is Home
Dead Oceans, 2015

A 2012-es There’s No Leaving Now volt annyira búskomor és unalmas, hogy elkezdjük lapátolni a földet The Tallest Man On Earth parcellájánál, így nem is csoda, hogy a magáncéget futtató Kristian Matsson negyedik albumának hírére már azon kezdtünk el gondolkodni, milyen virágot tegyünk a márványlapra. A harmincas svéd pasi azonban megemberelte magát, és most, hogy görnyedtség helyett kihúzott háttal majdnem méltó is a nevéhez. A majdnemet azonban nem tudjuk elhagyni, egyrészt mert a Dylan-féle mekegő-hangon-éneklek-a-gitárommal-az-ölemben stílusnak érkezett egy fiatalabb, sikeresebb és nem kevésbé jó jelöltje Jake Bugg személyében, másrészt azért, mert ha végigfuttatom a szemem a 2010-es TTMOE-lemez, a nagyszerű The Wild Hunt számlistáján, akkor látszik, hogy a régi szép időknek mára csupán morzsái maradtak. Azokat viszont érdemes felcsipegetni, Matsson ugyanis még (azért érezhetően pozitívabb) melankóliája ellenére is képes volt szép és ihletett dalokat írni, amik korai periódusára nem jellemzően ezúttal hangsúlyosabb kíséretet (vonósok, dobok) kaptak, így már csak a kezdeti lendület hiányozna ahhoz, hogy mosolyogva hallgassuk a fiatalember derűlátását - azonban a Dark Bird Is Home van annyira jó, hogy a régi emlékek siratása helyett inkább a jelen erényeire fókuszáljunk.