Az ember már megint az hiszi, hogy övé lehet az őslények országa, ám a természet természetesen megint utat tör magának – nem úgy az alkotói találékonyság.
Steven Spielberg 1993-ben bemutatott, Michael Crichton regényéből készült, mesteri megafilmje óriási siker volt, egy generáció meghatározó filmélménye, a rendező tömegszórakoztatói mivoltának tán utolsó csúcsteljesítménye. Egyrészt ugye elájultunk a dinóktól, másfelől (vagyis leginkább) attól dobtunk hátast, ahogy a spielbergi-crichtoni kettős hatás hatalmas élménnyé nemesedett a mozivásznon: a bennünk lakó gyermek összefort a szereplők ámuló-bámuló tekintetével, ám az első Jurassic Park a nagy kalandvágy igazgatói dicséretével együtt rögtön az intést is beírta az ellenőrzönkbe, mondván, az álmodozás szép dolog kedveseim, de mindennek ára van. Teremteni nem frankó dolog, pláne, ha a feltámasztott lényeknek bazi nagy fogai is vannak. Ennyi lett volna a lényeg, „csak” ennyi, erre aztán az író és direktor is rájött, mert már a második részben is csak törődötten magukat ismételgették – a külső körös harmadik rész pedig szerényen csak a bevételt kalapozgatta.
Na de akkor miért volt szükség erre a negyedikre? Hát, mondhatnák a hollywoodiak, s mondják is, leginkább azért, mert mindent érdemes megpróbálni: ha kicsi esély is van rá, hogy a népek kíváncsiak még e franchise-ra, akkor lépni, illetve nyitni kell: újranyitni a parkot. Mostanában ugye az a menő, hogy ha visszatér egy régi-régi sláger, előre kell menekülni, meg egy kicsit hátra. Tisztelegni a klasszikus előtt, de már az új idők szemtelenségével viszonyulni ahhoz: jók voltatok elődeink, ám mi még jobbak, szebbek, látványosabbak leszünk. Csakis látványosabbak. Vagyis szegényebbek. Így fest a Jurassic World is, mert hiába vagánykodik nagyobb tömeggel, vakít minket már az első percekben rengeteg lénnyel és CGI-mutatvánnyal, leginkább csak akkor tud élvezetesen szórakoztatni, amikor az első részre utalgat. A jó hír az, hogy akkor is ezt teszi, amikor nem ezt teszi, hiszen nem csak akkor másolgatja az első részt, amikor konkrétan visszatér a régi helyszínekre, vagy „hommage”-ként megidéz néhány ikonikus jelenetet, hanem bizony akkor is, amikor eredeti szeretne lenni. Az ugyanis, hogy most egy soha nem látott, mesterségesen kikevert mutánsdinó szabadítja el a poklot, tulajdonképpen ugyanarról szól, mint a régi mese: a felelőtlenségről és az ostobaságról.
Az eddig egyetlen független sikerrel rendelkező Colin Trevorrow (Kockázatos túra, 2012) érezhetően lelkesen, ám igen bénácskán vezényli le ezt a tempós, csinos, de dramaturgiailag meglehetősen gagyi múltidézést, ám ezzel együtt valamivel, illetve valakivel azért nagy szerencséje van. Chris Patt ugyanis tökéletes választás volt a raptorokkal suttogó akcióhős szerepére: akinek eddig kétségei voltak afelől, hogy valóban remek Indana Jones lehetne A galaxis őrzőivel befutott színészből, most bizonyosan megnyugszik majd. Patt ebben a szerepben is szellemes, férfias, szerethető pasas – szóval, van rajta mit felkapni. Bár a Jurassic Worldben azért ő is kényelmetlenül érzi magát, elvégre tudja, nem több ez az egész, mint nyári blockbuster-szenzációként beárazott, bűnös élvezetre éppenhogy alkalmas nosztalgiaműsor, melyben az eredeti filmmel ellentétben kicsit se izgalmasak a karakterek: Omar Sy csendben örül az újabb álomgyári semmiszerepnek, Bryce Dallas Howard nyávog, Vincent D'Onofrio gonosz, a tömeg meg sikongat. Az őslények persze teszik a dolgukat, vagyis megmutatják, hogy minden körülmények között képesek visszavenni az irányítást: hogy egy következő részben aztán az egész újrakezdődjön, majdnem előlről. Meglehet, mindez elég lesz az anyagi üdvösséghez, akkor viszont nem ússzuk meg az ötödiket sem. Lenne is egy javaslatom a címre: Jurassic War. De akkor aztán már tényleg pusztuljon el a férgese!
