Alkarral megtörli a homlokát, közben himbálózik a cserepesre száradt integetőháj a felkarján. Igazi vénasszonykar, gondolja a lánya.
Bohóckodsz itt nekem hálóingben, mit akarsz megbeszélni, kérdezi kiabálva a lánya, soha semmit nem beszéltél meg vele, amíg itt ült a sublóton, soha nem is beszéltél vele egyáltalán fél életében, csak a gatyáját rángattad, hogy húzza már feljebb, üljön rendesen a szomszédok szeme láttára, aztán most meg itt bohóckodsz a posztumusz megbeszélhetnékeddel!
Van igaza, kicsi. Tényleg rángatta neki, fölfelé. De csak a végén szinte, az utolsó három évben, a lánya legalábbis csak erről tudhatott. Nem lehetett már akkorra elviselni annak a löttyedt férfiseggnek a látványát, a katéterbe gabalyodó gatyamadzagot, meg azt a sok felesleges és értelmetlen szagot, ami áradt belőle elölről és hátulról, alulról és felülről egyszerre. Mit tudsz te az apád feszes seggéről, a bármijéről, de hát ezt mégsem kiabálhatja a lányának, úgyhogy inkább csendben marad, és felezi tovább kisbicskával az édesítőszereket.
Másfél pötyivel issza a kávét, nem többel, nem kevesebbel. Néha leül, félbevágja őket, a féldarabokat előre összegyűjti egy pálinkáspohárban, onnan húzza ki mutatóujjal kávézás előtt. Igenis kimegyek hozzá, és megbeszélem, motyogja maga elé, miközben az édes morzsalékot nyalogatja a mutatóujjáról, és hunyorog az émelyítő undortól. Alkarral megtörli a homlokát, közben himbálózik a cserepesre száradt integetőháj a felkarján. Igazi vénasszonykar, gondolja a lánya. Igenis, kimegyek, mondja egyszer, meg még egyszer, meg sokszor – többször, mint amit még tettleges indulat nélkül meg lehet ilyen helyzetben úszni. Anya, értsd meg, el kell adnunk. Márpedig én kimegyek, és megbeszélem vele. Akkor dögölj meg.
Bumsztarára, csimmbumm, cefceretty, szól az iszonyú, imádatos, csirkebőrszagos udvarba bele a futórózsák előtt a tisztizenekari nagykoncert abból a világvevő rádióból ötvenkét éve, amit még az első fizetésükből vesznek, miután kifizetik a szuterénes házinénit. Egy tetves szoba az övék, négy falán négy ajtóval. Átjáróház, istenverte átjáróház, sziszegi a foga között a férje, mert a házinéni mindig pont akkor gyalogol át rajtuk az öblítővízzel, amikor épp a feleségét markolászná nagy éhgyomri buzgalmában. A felesége olyankor gyorsan felrángatja a férfi gatyáját, már amennyire tud fél kézzel tájékozódni intim.
Soha olyan gazdagnak nem érzik magukat, mint amikor az első hónapban kifizetik a házinénit. Se akkor, amikor később megkapják a belső kertre néző emeleti tanácsi lakást, se akkor, amikor a szaratovot lecserélik zanussira, se akkor, amikor kinevezik a férjét mérnöksegédből üzemvezetővé. De még akkor sem, amikor először lógatja bele az ekcémás lábát a Földközi-tengerbe, a férje meg keni neki rendületlenül a magyar libatepertőkrémet a négynapos madárlátta vizes zsemlékre a lebetonozott tengerpartszakaszon hazaszeretetféleképpen mintegy. Még a lánya születésekor sem, ha az ugyan nevezhető bármiféle gazdagságnak. A sós tengervíz jót tesz mindennemű pszichoszomatikus bőrbetegségnek, sipákolja akkortájt a körzeti orvos, és ők hallgatnak rá. Mindig a férje keni a szendvicseket, a reggelit is mindig ő csinálja, ami akkoriban egyáltalán nem szokás. A nő maradjon a szendvicskrémnél, a férfinak az ágyban pedig felül van a helye. A fizetésnap után a megszokottnál kicsit vastagabban keni a tepertőkrémet.
A garázst nem sokkal azelőtt veszik, hogy a lányuk megfogan. Alkalmi vétel, valami adminisztrációs hiba rosszul hőszigetelt végeredménye, így ők lettek az egyetlen házaspár a körzetben, akiknek a bérlakásától nem ezerötszáz méterre van a garázs, hanem mindössze ötven. Oda járnak ki éjjelente, autót egész életükben nem vesznek. A tanácsi bérlakás hálószobáján ugyan nem négy, hanem csak egyetlen ajtó van, de az apja addigra már képtelen szobában csinálni. Mindig ő van felül. Még jogosítványa sem volt soha.
Kimegyek apádhoz a temetőbe, mondja az anyja még egyszer utoljára. Alkarral törli le a pötyis vért a felső ajkáról. Megbeszélem vele ezt a garázs-dolgot.
