Zajtenger, sistergő gitárhang és kvázi-slágerek. Ezekben utazik az Unknown Mortal Orchestra és a Metz is, élvezetes színvonalat azonban csak az egyiküknek sikerül nyújtania.

Unknown Mortal Orchestra – Multi-Love
2015, Jagjaguwar

Mit csinál az ember, ha elkészít két nem reménytelenül, de annyira azért unalmas lo-fi lemezt, hogy ne is tudjuk megkülönböztetni őket egymástól? Megvan erre a válasza az amcsi/Új-Zélandi Unknown Mortal Orchestrának, ami annak ellenére, hogy papíron kvartett, a gyakorlatban olyannyira egyfős produkció, hogy még a csapat Wikipedia-szócikke alatt is a dalokért és a koncepcióért túlnyomórészt felelős Ruban Nielson püffedt harcsaképét bámulhatjuk. Ez érthető is annak ismeretében, hogy a zene önmagában sosem tartozott az UMO egyedülálló ismertető jegyeihez. Pincében évek óta porosodó lo-firól van ugyanis szó, ami a zajosabb helyett inkább a pszichedelikus végénél ragadja meg a fogalmat, de persze csak annyira hogy nagyjából be tudjuk kategorizálni a fejünkben ezeket az épphogy összeálló és épphogy dúdolható szerzeményeket, amikkel a banda az eddigiekben sem állt hadilábon. Viszont mivel hosszú évek óta nem igazán képes szintet ugrani sem színvonal, sem pedig megszólalás tekintetében, és mivel a ’15-ö Multi-Love sem tesz sokat annak érdekében, hogy ez megváltozzon, talán nyugodt szívvel le lehet írni, hogy a legjobb az lett volna, ha a csapat nem is ír más számot a Ffunny Ffrendsen kívül. Szóval mit csinál az ember két unalmas lo-fi lemez után? Egy harmadikat.

Metz – II
Sub Pop, 2015

- És milyen zenéket szeretsz leginkább?
- Hát leginkább a 80-as, 90-es évek alternatív/indie rockját.
- Tehát akkor Pearl Jam meg ilyenek?
Játszódott le a beszélgetés köztem és a kommunikációs ügynökség HR-ese között, aminek a végére szívesen ollóztam volna be a Metz második lemezét, hogy tudja, miről beszélek. Ez a zenekar kb. tényleg arról szól, hogy egy fiktív idővonalon elképzeljük, mi lett volna, ha a nagykiadók huszonöt évvel ezelőtt nem a Mudnoney-ban és a Soundgardenben látnak kereskedelmi sikert, és hagyják, hogy a pre-grunge színtér úgy főjön magában, ahogy addig tette. Nagyon sok üvöltésen és nagyon sok zajon kívül ugyanis semmit sem remélhetünk a II-től, de aki nem ezért jött ide, az legalább olyan rossz helyen kopogtat, mint amekkora fülzúgást kell kibírni az albumnak köszönhetően. Az élmény azonban az egészségügyi hatások ellenére is javasolt azoknak, akik szeretnek úgy elesni a betonon, hogy mindkét térdüket véresre horzsolják pontosan ugyanabban a pózban: a korong dalai ugyanis mind egy kaptafára készültek, pontosan ugyanannyira dallamosak és agresszívak, és pontosan ugyanakkora örömet okoznak, mintha tízszer vernéd bele a fejed a falba.