Fehér Béla új regényében az eddigiekhez hasonló, bűvészmutatványos megoldásaival úgy keveri a misztikát és a valóságot, mint az Olt a beledobott kavicsokat.

Tusnádfürdő csinos kis fürdőhely Erdélyben az Olt partján, ahol a medve is tapintatosan, nagy körültekintéssel lépked, s a madár eget változtat a zavartalan nyugalom és kékből kikevert béke megtartása érdekében. A századfordulón vagyunk, s a monarchiabeli időket idéző, tusnádfürdői hétköznapok felszínén megjelenik egy-egy illetlen vérfolt, elvágott nyakak emlékének hosszú árnyéka vetül a kristályos gyógyvizekre. Aki végigdöcögött a szabadságharc útjain a Kossuthkifli utasaival -- földön, vízen, könyvön és képernyőn, -- most a hangulatos fürdő gőzfürdőjének kényelmes kabinfülkéjében pihenheti ki magát. S bár a vérrel jócskán megfestett történet nem épp minden jelenete szívmelengető, azért a karikírozásra erősen hajlamos, fürdőszatírának is elmenő regény hősei közt kiemelt szerephez jutott Skrabek, a bérgyilkos borotvás hajlamai dacára a regény végére egészen szerethető figurává válik.

Fehér Béla új regényében az eddigiekhez hasonló, bűvészmutatványosan elképesztő megoldásaival úgy keveri a misztikát és a valóságot, mint az Olt a beledobott kavicsokat, s közben a leghorrorisztikusabb jelenetből is derűt csinál. Babonaság, delejes halál és a Ha¹ek is megirigyelte figurák jól megférnek egymás mellett, s mint az a szerzőnél lenni szokott, a legbanálisabb jelenet is a maga természetességében, a világ magától értetődő módján mutatkozik meg.
jól látszik, szerzőnk tud és szeret történeteket mesélni, s itt hangsúlyos a mesélés művészete, ami, valljuk be, egyre ritkább jószága a kortárs prózairodalomnak, s inkább nyakatekert elméletekből összeállított díszletek szolgálják a „történet” megtartó erőit. Nem úgy Fehér Bélánál, aki sodró, lendületes és magával ragadó regényében mondja el a már-már négybalkezes bérgyilkos rendre kudarcba fulladó gyilkossági kísérletének és az aköré szövődött románcnak históriáját. Nem mellesleg Fehér Béla úgy beszél a kecses, finom női nyakak és egyéb jobb sorsra érdemes kösöntyűt-viselt nyakak elvágásáról, mintha a lecsó legújabb receptjét ecsetelné.


Fehér Béla könyveinek műfaji megjelölése örökös gondot okoz a számomra, annyira nem ragaszkodnak ezek a könyvek a kényszeredett besorolásokhoz. Kalandba oltott antiromantikus-regény, szatírává szelídített történelmi regény, mágikus realizmus sajátosan magyar jegyekkel, s találgathatunk tovább. Az Égi Magyar Íróklubban Jókai Mór, Krúdy Gyula és Rejtő Jenő elégedetten hátradőlhet a karosszékében, méltó utódjuk teszi szépen a dolgát: ír.
Erős a kísértés bennem, hogy ne kiáltsam most és mindörökké, rendezőt követel magának a regény, annyira elevenen pörögnek a szemünk előtt az elmondott események, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket ide-oda.
Nagy öröm, hogy Fehér Béla korábban tett ijesztő kijelentése után, miszerint többé nem ír regényt, kezünkben a Fültől füliggel nyugodtan fellélegezhetünk, a rossz nyelvek kárára, s fülcimpától fülcimpáig érhet a szánk.