Miért teher a választás szabadsága és milyen a nagyvárosi élet egy hippi lélekkel megáldva? A Hair premierje előtt a Sheilát alakító Pető Katával beszélgettünk.

A musicallel – be kell vallanom, hogy most először. A filmet láttam – igaz, hogy régen –,  vannak róla emlékeim, de nem voltam soha egy elkötelezett Hair-rajongó.

Akkor nálad nem fog az problémát jelenteni, ami viszont feltételezhetően sok néző esetében igaz lesz – hogy nem tud elvonatkoztatni a filmtől.

Azok számára, akik a filmet várják, a musical nagyon izgalmas lesz. Itt Sheila énekel két olyan számot is, ami Forman változatában nagyon erős, karakteres fekete hangon szólal meg. Az egyik az Aquarius a másik pedig az Easy to be hard. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az én hangomon ez milyen élményt fog okozni. El lehet-e énekelni egy lágyabb hangon ezeket úgy, olyan hitelesen, érthetően és átérezhetően, hogy senkiben se maradjon hiányérzet. És az által, hogy ezeket a dalokat Sheilától halljuk, az ő karaktere is egészen más lesz, mint a filmben.

Szerinted a Hair története miért tud örökérvényű lenni?

A saját generációmon, a harmincasokon végignézve azt látom, hogy a demokrácia fogalma egy kicsit körvonalazhatatlanná vált mára. Érdekes egy korosztály az enyém. Azzal a szabadsággal, amit mi kaptunk, a választás szabadságával – értem ezt mindenre, politikára, munkára, kapcsolatok kiépítésére, az élet bármely területére – mindeddig  nem tanultunk meg igazán bánni. Nem tudjuk kezelni. Az, hogy minden egyes pillanatban résen kell lenni, a helyes döntést kell meghozni, választani kell tudni – ez inkább tűnik ijesztőnek és plusz tehernek, mintsem felszabadítónak. A döntés terhe megrémíti az embert, a félelem pedig bizonytalanságot szül. Én valahogy ezt a kérdéskört érzem a Hair örök üzenetének – hogy mi a szabadság. És ez egy olyan téma, ami amíg világ a világ, foglalkoztatni fogja az embert.

Most elsősorban a saját generációd szabadságélményéről beszélsz. Mi a helyzet az utánatok jövőkkel?

Ez egy lassú átmenet, generációról generációra formálódik. A most 20-as éveikben járó fiatal felnőttek még mindig bizonytalanok (az ő esetükben szokták emlegetni a kapunyitási pánik fogalmát), de már sokkal közelebb állnak ahhoz, hogy valóban éljenek a szabadságukkal. Menjünk még távolabbra. Hétéves a kisfiam.  Azt gondolom, hogy az nem dolgom, hogy a döntés nehézségét megértessem vele, de azt érzem, hogy egy olyan stabil talajt kell adjak neki, amin ő már biztonságban meg tud állni és szorongás nélkül tud majd élni a választás lehetőségével. Szerintem a most 7-8 éves generáció fog tudni először mit kezdeni a szabadságával felnőttként.

Úgy tűnik, most újra virágzik a hippi kultúra – ez meglátszik az élet legkülönfélébb területein a divattól a zenéig… ez ezzel a szabadság kereséssel lehet összefüggésben?

Most valahogy újra felerősödött az emberekben a sóvárgás a természetbe való kivonulás után. Ki a városból, a rendből, a keretek közül… Ennek persze rétegenként, csoportonként, egyénenként eltérőek az okai, de mégis – a társadalmon kívüli élet utáni vágyódás mindig egy válaszreakció a nehézségekre, arra, hogy valami rosszul működik a rendszerben. Amellett, hogy természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy a teljes kivonulás megvalósíthatatlan.

De ez csak vágyódás…

Igen. Érzi az ember, hogy visszább kellene venni, újra közelebb kellene kerülni a természethez – mert az nem normális, ahogyan most élünk. Egyik helyről szaladunk a másikra, sorra mennek tönkre a kapcsolataink, mert nincs időnk egymásra figyelni – és akkor belénk hasít az érzés, hogy milyen jó lenne egy kicsit kiszakadni ebből…  de azzal, hogy nem vagy  társadalom része, kihúzod magad az életből. Ezért nem megvalósítható és ezért lesz mindig is csak vágyódás.

Lennél hippi?

Szívem mélyén az vagyok. És ebből elég sok nehézségem is van – például szülőként (szegény kisfiam). A felkelés mondjuk még megy, de az iskolai szabályokkal már hadilábon állok – pl. az, hogy időben befizessük az osztálypénzt, komoly erőfeszítésembe kerül. Szerintem sokat elárul rólam (rólunk) az, hogy a város közepén, a legnagyobb dzsumbujban egy kertben lakunk. Egy apró idill, amelyben csak mi vagyunk, védve a világtól… de ha már ki kell vinnem a szemetet, akkor bajban vagyok. Úgyhogy igen, a szívem mélyén hippi vagyok, ugyanakkor érzem is ennek a nehézségeit és következményeit. Mondjuk abban, hogy sokszor mennyire nem vagyok tájékozott a „nagyvilág dolgaiban” – pl. politikában, közéleti kérdésekben.

Ez zavar?

Bizonyos helyzetekben igen. De azt hiszem, hogy nem szeretném magamra venni ezeket a terheket.

És szerinted ezt meddig lehet megtenni?

Ez egy választás a részemről. Nagyon szerény körülmények között élünk. Ha ennél többre vágynék, akkor biztosan foglalkoznom kellene sok minden mással, amik a „modern világ” hozományai – Facebook, reklám, önreklámozás, marketing… akkor sok mindent máshogy kellene csinálnom. Én e helyett inkább próbálom otthon megteremteni a megadatott lehetőségekhez mérten azt a harmóniát, ahol boldogan tudunk élni a kisfiammal.

Miért döntöttél úgy, hogy hazajössz Grazból, ahol tulajdonképpen jól éltetek?

Valóban, Németországban, Ausztriában, és általában nyugaton a szociális háló sokkal nagyobb biztonságot tud nyújtani, mint itthon. Ott egy egyedülálló nő a gyerekével boldogan megél, olyan támogatásokat nyújtanak, olyan az adórendszer, hogy  egyszerűen nem engedik lesüllyedni az embert. Hogy miért jöttem vissza? Az egyik nagyon fontos ok az volt, hogy a fiam nem tudott kint beilleszkedni. Nem érezte jól magát. A másik ok pedig roppant egyszerű:  nagyon szeretem Magyarországot. A tájat, az embereket, a nyelvet, minden nehézség és probléma ellenére ragaszkodom mindahhoz, ami itt van. Nem tudok, mit tenni.

Ha már a nehézségeknél tartunk… mi lesz most, Szputnyik nélkül?

Szabadúszás. És itt most visszakanyarodtunk a szabadság kérdéskörhöz… hogy mit kezdek a rám szakadt szabadsággal. Ijesztő és izgalmas.  Tudnom kell, hogy mit tanultam a szputnyikos idő alatt, és ezt most jól kell tudnom használni. Egyébként a társulat megszűnésének az utórezgései még mindig érezhetőek. Felfogni azt, hogy nem lesz többé… nagyon nehéz. Talán ezen könnyít egy kicsit az, hogy fut még pár szputnyikos előadás. A Koldusoperában színpadra állni pl. mindig csodálatos érzés. Egy kicsit olyan, mint amikor vége van egy kapcsolatnak, de azért jó érzéssel tölt el, ha lassabban engeditek el egymást, még beszéltek olykor-olykor… lassabban kell elereszteni azt, amiről tudod egyébként, hogy véget ért.

A Hairben két igazán meghatározó női karakter van – Sheila és Jeannie – két teljesen ellentétes figura. Hozzád ki áll közelebb?

Most, hogy közel a premier, egy kicsit már nehéz elválasztani a karaktereket a színészektől…Sheila a tíz évvel ezelőtti személyiségemhez sokkal jobban illett volna, mint a mostanihoz. Ma már nem vagyok ennyire harcias, sokkal többet gondolkodom azelőtt, hogy kimondanék valamit. Nem hiszek abban, hogy az igazságot mindig minden helyzetben azonnal hangosan kellene hirdetni. Sokkal többet ér el az ember, ha megtalálja a helyét és az idejét a dolgok kimondásának.

Jeannie egy tiszta ösztönlény. Sokkal könnyebb neki megbocsátani, mint egy másik, nála tudatosabban cselekvő embernek. Aki mérlegelve hozza meg a döntéseket, arra könnyebb haragudni és könnyebb őt felelősségre vonni. Úgyhogy azt gondolom, a Sheila típusú embereknek sokkal nehezebb az életük, mint a Jeannieknek.

Mitől izgalmas számodra Sheila figurája?

A karakteremben nagyon nehéz, hogy Sheila mindig olyan abszolút igazságokat fogalmaz meg, amelyek már-már közhelyesnek hatnak. Ezeket úgy elmondani, hogy ne nyálasak legyenek, hanem igazak, nem egyszerű. Vegyük csak ezt a mondatot: „Szeressétek egymást!” - gondolj bele, hányszor hallottad, mennyire elcsépeltnek tűnik, milyen könnyen elszalad a füled mellett... holott mennyire fontos az üzenet. És ha jól megnézzük, minden közhely mögött ott bujkál az igazság.

"Most menjetek haza, anyukák és apukák, és mondjátok meg a gyerekeiteknek, hogy legyetek szabadok! Szabadok, mint a sas! Szabadok és repüljenek!" - mondja Sheila. Most is beleborzongok ebbe a pár sorba. De ezek olyan szavak, amelyeket nehéz úgy átadni a mai embernek, hogy ne egy vállrándítás legyen rájuk a válasz.