E szép ajánlásokkal rendelkező horror valóban kiemelkedő mozi. Ráadásul nem csak ijesztget-sokkol, hanem ütős gondolatai is vannak – s nem fél velük visszaélni.

Mitchell a múlt és jelen műfaji hagyományaiból merít, filmjének feszült szomorúságát retro-szintetizátorzenével ragozza tovább, de elsősorban abban kiváló, ahogy fiatal szereplőinek igencsak provokatív célzatossággal nyújt át belépőt a felnőttek félelmetes világába. Mert a Valami követ szerencsére csak másodsorban paráztat, bár esti izgulásra is tökéletesen alkalmas; vannak benne áldozatok, menekülések, állandó fenyegetés – és egy rém, aki/ami általában meztelen, mégse ismerjük fel pőre valójában. Mindig valaki másnak az arcát-testét viseli; lassú, mint egy zombi, megállíthatatlan, mint az AIDS. Szexuális úton terjed, s mint minden magára kicsit is adó horror-rémnek, neki is megvannak a maga szabályszerűségei, melyeken belül kiélheti magát: csak úgy lehet lerázni, ha a szerencsétlen „fertőzött” tovább adja a lehetőséget, azaz lefekszik valakivel – de ha az új célpont meghal, ismét a régi páciens kerül veszélybe.



Detroitban vagyunk, kertvárosi részen, pusztuló közegben, Mitchell számos alkalommal mutat kihalt, romos sorházakat, leginkább zenés autókázás közben persze – bár az évszám nem tisztázott, a film valószínűleg egy olyan képzeletbeli nyolcvanas években játszódik, ahol a Freddy Krueger-féle mozgóképes tinigyilkosoknak állt az amerikai (rém)álom látszólag makulátlan, ám valójában véres-rongyosra tépett zászlaja. Míg az Elm utcában szüleik bűneiért fizettek meg a srácok, addig a Valami követben a jövő játszik szadista, halálos játékot a kisfelnőttekkel. Érdemes megfigyelni – ahol persze ez tetten érhető –, hogy kiknek az alakjában támad a filmbeli rém, s miért pont az övékében? Mitchell, amikor csak teheti, apró jelzésekkel érzékelteti, miféle leckéztetés-büntetés zajlik a szemünk előtt, de kimondani, azt nem hajlandó. Például, miért nem látjuk a főhős leány édesanyjának arcát egyszer sem? Vajon miért eszik állandóan, s olvas orosz szépirodalmat vicces e-book-olvasóján a baráti társaság látszólag legjelentéktelenebbje? És egy kortárs horror miért tartja fontosnak egyáltalán, hogy rengeteg kérdést, ha úgy tetszik, pedagógiai célzattal hagyjon nyitva?



Leginkább azért, mert az alkotóknak van agyuk, s jó nagy arcuk is hozzá. Hogy rengeteg klasszikus, teszem azt Wes Craven, John Carpenter, s még jó sok mindenki más örökségére is ráismerhetünk a filmben, önmagában még nem lenne több menő zsánertörténeti sznoboskodásnál – az ilyesfajta magatartással összerakott produkciókból időről-időre előkerül egy-egy tehetségesebb darab. De most valami olyasmi történik a vásznon, ami igazán ritka: a látottak kommunikálnak a nézővel, mégpedig úgy, hogy nem félnek ítélkezni se – mindeközben pedig valóban a kommersz horror nyelvén szórakoztatnak, méghozzá igen magas színvonalon. Na de kit támad, kire mutogat láthatatlan ujjaival, s tulajdonképpen mit állít a Valami követ? Ki a felelőse, mi hozta létre az elszabadult borzalmat?

Hát, ez az, amit meg kell utána beszélni. Fura élményekre nyitott szülőknek és 16 év feletti gyerekeiknek különösen ajánlott a film megtekintése. Lesz miről vitatkozni utána. És vitatkozni: jó.