Hogy miért van minden külön nejlonzacskóban? A nejlonzacskó higiénikus, légmentesen zár, és nincs szaga.
Az én rendszerem, az én lakásom. Nekem a spejz egy beépített szekrény. Ez egy modern lakás. Minden tökéletesen elfér. Ez így korszerű. Erre kell vigyázni. Ezt nem szabad összepecsételni és eltörni.
A liszt fémdobozban van. A cukor is. A porcukor kicsi fémdobozban.
A receptjeim barna, átlátszó műanyagdobozban. Fényképes kártyák. Az átlátszó barna üveg nagyon modern. Van egy olyan étkészletem, nemrég vettem.
A hűtőm is kicsi. Kicsi és modern. Mindenből keveset veszek, mert nem fér el, meg nekem nem is kell több.
A macskáknak is épp elfér a marhamáj. Meg a csirkeszárny, bár azt nem eszik meg.
A lányomék hozták az első macskát, a Sziszikét. Sziszi hisztériás egy állat. Becsinál a szőnyegre, ha itthon hagyom. A második macska a nagydarab Josika. Josi herélt kandúr. Hét kiló. Ő nem hisztériás. Josikám szeret enni.
Azért ő is becsinál. A vécéjük mellé. De csak a pisit.
A növényeket elkezdték rágni eleinte. Szerencsére a szanszavériát nem. Csak a filodendront. Meg a viaszvirágot sem. Csak szagolgatják.
Hajnalban szoktam lemenni májért. Meg a gyerekeknek kóláért, ha jönnek. Meg pick szalámiért. Szeretik a pick szalámit.
Meg most volt párszor a volt férjem. Ő már nem iszik kávét. Nem jó a vérnyomása, neki sem, és hogy nem kér semmit.
Valamit csak kér, mondom.
Hát jó, akkor mégis egy kávét.
Kimegyek, felrakom a kávét.
Hogy hogy van a kisunoka. Dédunoka mármint, helyesbíti.
Hát jól van. Kaptam képet, megmutatom. Leveszem a polcról. Az unokám nyomtatta nekem.
Közben a legszebb Zsolnayba behozom a kávét. A fémdobozból sietve öntöm a cukortartóba a cukrot.
Hogy ő a gyerekeknek hozna át gyümölcsöt. Ha jönnek. Mert annyi barack van a kertben, hogy nem tud mit csinálni vele. Nincs tejem?
Hát hozzon nyugodtan. Habtejszín jó lesz?
Jó lesz. Kimegyek, behozom dobozostul. A gyomra miatt csak így tudja meginni. Finom a kávé. Megdicséri.
Olasz, mondom. A Spárba lehet kapni hétszázötvenért a negyed kilóst, vákumcsomagolt. Ezeknek az olasz kávéknak a pörkölése állítólag olyan, hogy attól ilyen különlegesek.
Ők is szoktak ilyet venni a feleségével. Ez a Segafredo?
Nem ez egy másik fajta. Nem jut eszembe a neve, de azt hallottam, hogy ez még finomabb a Segafredónál.
Hát igen, finomak ezek, azt mondja.
Aztán nem szólunk.
Hogy azt mondja, hogy ízlik a nyugdíj.
Mondom, hogy hát nem nagyon érzem meg, dolgozom a múzeumban, meg a segélyszervezet turkálójában. Kell is a plusz pénz. Nagyon nehéz azért az élet. Bár nekik biztosan nem.
Azt mondja, nehogy azt higgyem. A mérnöki nyugdíj sem egy főnyeremény.
Pedig hogy végigdolgoztuk az életünket, mondom. Én is csak ezeket a kitüntetéseket kaptam, kitehetem az ablakba. Szocialista munkáért.
Igen. Hát ő is. Végül is majdnem minden lakótelep építésében benne volt. Aztán most hogy utálják őket. Pedig hát hova lehetett volna azt a rengeteg embert.
Egy nagy ferde vonal megy keresztbe az orrán. Régen az nem volt. Meg fehér az a tövignyírt haja. Az is barna volt neki. De amúgy semmit sem változott. Milyen magas, nyúlánk még mindig. Szögletesek a vállai. Hosszú a nyaka.
Ő is megöregedett. Ezt mondom magamban, miközben nézem. Ezért hozza a gyümölcsöt. Nem miattam. Nem is a lánya miatt. Nem a feleségével van gondja. Nem fog visszajönni. Ezerkilencszázötvennyolc óta nem jött vissza. Most már nincs mit remélni.
