Pixarék az évtized egyik legcsodálatosabb animációs filmjével ismét megtalálták azt a kreatív utat, amely a szívhez vezet.
Benépesül az emberi agy irányítóközpontja, a munkások: Derű, Bánat, Undor, Majré és Harag. Apró kis izék, lényecskék, akik a tizenpár éves Riley fejében laknak, vagyis onnan próbálnak úrrá lenni az életén. Vásznon (képernyőn) keresztül szemlélik, amit a kishölgy lát, s az épp aktuális szitunak megfelelően kerülnek gombnyomás-közelbe: mert ugye, ahhoz például, hogy a csöppséget ne érje komoly sérülés, miközben a lakásban rodeózik, egyaránt szükséges Majré és Derű összjátéka, nem beszélve arról, hogy Harag nélkül Undornak semmi esélye se lenne arra, hogy megüzenje anyunak-apunak: brokkolit márpedig nem eszünk!
Aztán, ahogy Riley cseperedik, egyre csak jönnek a gondok, de ha esetleg a felnövéssel járó alapproblémák nem lennének elegendőek, a család ráadásul idegen városba költözik. Az Agymanókon pedig csakhamar eluralkodik a pánik, hisz lassan már maguk se értik, mi folyik a melóhelyen, azaz miféle változások zajlanak Riley agyában-lelkében.
A Pixar animációs stúdió aranykorának csúcsprodukciói, legalábbis a legjobbak között is a legjobbak, mindig képesek voltak arra, hogy megríkassák a nagyérdemű érzékenyebbik felét – illetve, módosítanék: az olyan filmjeik, mint például a Toy Story 3., még a legfeledékenyebb egykori gyerekből is kihozták a játékait sirató, szentimentális felnőttet. Szóval, pityeregtünk mi már Pixar-mozin eleget, ám az, amit az Agymanók művel a néző érzelmeivel, még a cég történetében is példátlan: az ember fia-lánya (akkor is ám, ha nem anyukája-apukája épp egy kisembernek), körülbelül ötpercenként küzd a könnyeivel, s egy idő után bizony azon kapja magát, hogy bármikor eluralkodhat rajta a féktelen bömbölés. No de hogy ilyenkor ki is nyomogatja a gombokat a fejünkben? Bánat? A fenét! A Katarzis!
Mitől vagyunk azok, akik épp vagyunk? Miért tudunk egyszerre szomorúak és boldogok lenni? Mi a helyzet az emlékeinkkel – hova kerülnek, mi lesz velük? S mit keres közöttük mondjuk egy reklám zenéje? Apa miért nem figyel anyára, amikor az hozzá beszél? És hol lakik egy gyermek képzelt barátja? Ilyen és ehhez hasonlatos, nagyon fontos kérdésekre ad választ ez az egészen briliáns mese, mely hat év felett egészen kivételes élmény (alatta pusztán csak cuki). Nem is ragoznám tovább, a lényeg úgyis az, hogy aki hisz még kicsit a moziban (és Hollywoodban), miután megnézi az Agymanókat, nagyon-nagyon hisz majd benne (és az álomgyári nagyravágyásban.) 2015 eddigi legjobb amerikai filmje ez, kérem szépen, s nagyon szedje össze magát, aki ezeket a manókat le akarja majd nyomni. Elvégre náluk a gomb!
